?

Az életben sok megválaszolatlan kérdés van. Miért ilyen hosszú a tél? Hova tűnt a kedvenc zoknim? Miért voltam ott pont akkor? Miért kellett lemaradnom a kedvenc sorozatomról? Miért nyitottam meg azt a hülye dokumentumot és olvastam el azt, amit a legkevésbé sem szerettem volna látni? Mégis havazott márciusban; mégsem találni azt a zoknit; az élet egyik nagy kérdésére meg nem én fogok válaszolni; ha nem felejtem el beállítani a felvevést nem így történt volna; és most nem szomorodtam volna el, ha nem nyitom meg azt a bizonyos fájlt. Szóval mindez már megtörtént, és csak még több kérdést vet fel: Hogyhogy még ősz van? Miért lukadt ki a legtöbb zoknim? Mi a fészkes francot kerestem ott? Miért lett hirtelen vége a sorozatomnak? Miért is szomorít el engem az az elmentett beszélgetés?
Van, amikor már a kérdés pillanatában tudjuk a választ, mégis túlságosan fáj azt kimondani, ezért aztán nem is mondunk semmit.
És a megválaszolatlan kérdések kupaca egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg el nem takarja a napot, sötétséget nem teremt, és már nem is látsz tőle egyáltalán semmit, csak azt a rengeteg kérdőjelet.
Ilyenkor kell nekiállni és eltűntetni amennyit csak tudsz, hogy végre újra láthasd a napfényt. Néha-néha elő kell venni a kérdéseket, amikre tudod a választ, és szembe kell nézni velük, mert bizony a nagy halom már ingadozik, és előbb-utóbb a fejedre fog esni. És ha felteszed azt a felettébb buta kérdést, hogy "miért, mondd, miért dőlt ez a fejemre?" akkor már nagy baj van.
Úgyhogy fogadd el a tényt, hogy az időjárás kiszámíthatalan; az istenért, ideje lenne már új zoknikat venned; senki nem fogja megmondani, mit kerestél ott: a Sors csak szívat; a sorozatod ősszel újra vetítik majd; és jobban teszed, ha még sokáig nem nyitogatsz régi fájlokat.
És mindezek után nyakadon marad a megválaszolatlan kérdések legmegválaszolatlanabbika: miért van még ezek után is ekkora halom előttem? Miért?
De legalább a fény segít, hogy elolvasd őket.