Emlékszel még?
- Emlékszel még, hogy ismerkedtünk meg?
- Hogy ne emlékeznék! Annak a napnak minden másodperce beleégett az agyamba.
- Nem mindennapi eset volt.
- Nem. – értettem egyet – este volt, az üres távolsági buszon csak én ültem a sötétben, pont középen, az ablak mellett. Te egyszer csak felszálltál, és annak ellenére, hogy minden ülés üres volt, odasétáltál hozzám, azokat a kiismerhetetlen sötét szemeidet le sem vetted rólam, és halkan megkérdezted, foglalt-e a hely.
- Így volt.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Még sosem kérdeztem meg. Sokszor akartam, de ahányszor felidézem azt a napot, olyan, mintha teljesen magától értetődött volna. Pedig nem.
- Pedig nem… - ismételte meg lassan, ízlelgetve a két szót.
- Inkább hagyjuk.
- Azt akarod kérdezni, miért ültem le melléd, és miért nem mentem máshova.
- Tulajdonképpen…
- Tudod, el is sétálhattam volna. Csak megláttalak azon a nagy, üres buszon, kifelé néztél, bámultad a feketeséget, úgy elmerülve a gondolataidban, mintha nem is az elsuhanó csillagokat látnád, hanem teljesen máshol járnál.
- Tél volt, nem is látszottak a csillagok.
- Az mindegy. Csak hirtelen úgy éreztem, tudni akarom, mit látnak azok a semmibe révedő szemek.
- Tudod, ha fordítva történik, én sosem merlek megszólítani.
- Csakhogy nem fordítva történt. ♥
Felébredtem. A buszon zötykölődtem, sötét volt, este. Te ott ültél a leghátsó ülésen, és habár egyszer összeakadt a tekintetünk, mindketten elfordítottuk a fejünket. Sosem sétáltál oda hozzám. Sosem szólítottál meg. Sosem tudtam meg a neved.
Hazamentem, és életem végéig maradtál az idegen, akiről álmodva egyszer felriadtam a buszon…
(c)Copyright, 2010.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó