|
A napkelte
A napfelkeltét néztem. Tekintetem nem fordult a mellettem álló személy felé, csak álltam ott, nekitámaszkodva a korlátnak. Éreztem, ahogy a nap narancssárgára festi az arcom. Kizártam a fejemből az alattunk elhaladó autók alig hallatszó hangját, csak átadtam magam a szellő suhogásának. Már nem is emlékszem, min gondolkodtam annyira, de fontossága azzal vetekedhetett, hogy mit ettem reggelire egy héttel azelőtt. Tudtam, hogy a szemeimben tükröződik a napfény, és tudtam, hogy a nap nemsokára teljes pompájában fog felbukkanni előttem. Valami rejtélyes módon – talán mert a körülmények épp megfelelőek voltak – elöntött a nyugalom. Egy erkélyen állok, és nézem a hajnalhasadást – mi kell még az életben?
Semmi sem moccant – a szellőt leszámítva, és azt, hogy majdnem észre sem vettem az igazi csodát.
Mégis csak oldalra néztem, és egészen meglepett, amit láttam. Folytak a könnyei. Nem szóltam semmit, mert nem akartam elrontani a varázst; és hirtelen egészen hihetetlennek tűnt, hogy képes voltam percekig ott állni úgy, hogy a tőlem karnyújtásnyira álló embert megríkat egy olyan egyszerű dolog, mint a napfelkelte.
Az arcát narancssárgára festette a napfény. Mosolyra állt a szája. És patakzottak a könnyei. Olyan némán, hogy még a vállai sem rázkódtak. Olyan békésen, hogy még sosem láttam embert annál tökéletesebbnek. Ősz hajával aranysárgán játszott a fuvallat. Ráncai már réges-rég elmélyedtek, de a mosolya valószerűtlenül fiatallá varázsolta. Pedig mondhatnánk, hogy a napkelte a világ leghétköznapibb csodája. Minden nap megtörténik. És most itt van valaki, aki megsiratja a gyönyörűségét…
- Meseszép – suttogtam, de nem jött ki hang a torkomon.
Le sem törölte a könnyeit. Nem csinált semmit. Mégis elképesztő, ahogy látta a szépséget, és ahogy azt hirtelen én is megláttam.
Patakzottak a könnyeim.
(c) copyright 2011.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó