Az időt én nem másodpercekben mérem. Ott virít az óra a karomon minden nap, de ha ránézek, sosem látom a másodpercmutatót. Tik-tak, mondja, ha meghallgatom, tessék, hogy ne lenne ott, de becsapós a dolog. Lelki szemeim előtt az idő, ami amúgy is egy roppant változékony dolog, kétféleképpen jelenik meg: egyrészről nem veszem észre, hogyan rohan el mellettem, mert hirtelen csak arra kapom fel a fejem, hogy hetekre vagyok életem egyik legjelentősebb eseményétől, és már réges régen fel kellett volna eszmélnem, mert nem ülhetek be megírni öt vizsgát úgy, hogy nem is készültem fel rá eléggé, és érzem, ahogy az idő szépen lassan a nyakam köré fonja törékenynek látszó, de hosszú és meglepően erős ujjait, hogy lassan, de biztosan fojtson meg, míg én nem teszek mást, csak a naptáramra nézek, miközben érzem, hogy összeszorul a torkom, és egyre kevésbé kapok levegőt. Másrészről pedig lassan vánszorog az idő, csoszog, én meg vonszolom magam hétköznapról hétköznapra, míg igazándiból csak hétfő reggeltől csütörtök délutánig tart az, hogy meg van fagyva az idő, mert annyira le tud lassulni attól, hogy hiányzik valaki, az a valaki, aki bearanyoz minden percet a mosolyával, és azzal, hogy mellettem van, és amikor végre fogom a kezét, az idő a duplájára gyorsul, aztán elsuhan mellettem, még a hajamat is összekócolja, és nekem el kell engednem a kezet, ami olyan erősen tart, és be kell csuknom a szemem, hogy láthassam azt a mosolyt, ami a napfény az életemben, és arra gondolok, hogy hová tűnt az idő? Hová siet? Miért akar elfutni előlem? És miért rosszkor érem utol?

Szorongatni akar a kis genya. De nem adom fel. Úgy érzem, nincs sok erőm, de a feladástól távol állok. És tudom, hogy van hova megérkeznem.

http://youtu.be/FmnDXRJ7btE