Nem tehetek róla, de őrülten dühös vagyok. Ennek most semmi köze ahhoz, hogy egész nap szikrázóan sütött a nap, most meg zuhog az eső, és teljesen összefagytam, amíg megtettem azt a kétszáz métert hazáig, és még most is, pulcsiban, takaró alatt is reszketek, mert fázom - de nem. Tegnap is égett bennem a düh, akkor még egy órán át zokogtam is, hiszen elcsesződött valami, aminek boldog emlékké kéne válnia egy nap, ehelyett meg minden elromlott, és azon gondolkozom, beteget jelentsek-e, vagy leugorjak-e valahonnan azon a péntek reggelen. Azt hiszem, ez a méreg sem múlt el még, ebben biztos vagyok, ám azóta, meg most is, minden csak egy  újabb cseppel jelent többet abban a rohadt pohárban.
Tudom, hogy hisztisnek, meg hülyének tűnök, de isten bizony, nem érdekel. Nem tehetek róla, de rosszul esik. Bármikor boldogan hülyét csinálok magamból. És majd egy nap, amikor visszanézek erre az estére, tudom, hogy egy szart sem érő nyivákoló libának fogom magam gondolni, amiért most úgy reagálok, ahogy. De elegem van. A sok stressz, meg minden - nem az a bajom, hogy nélkülem vagytok boldogok; ahhoz már réges-régen hozzászoktam, hogy kívülállóként tekintek be minden barátom életébe.
Valójában sehova sem illek igazán. 
De amikor valami segítséget, vagy ötletet várok, de a képembe röhögnek, nem veszik komolyan, vagy ami a legrosszabb: teljesen figyelmen kívül hagynak - ami persze fordítva tttteljesen elfogadhatatlan -, akkor nem tudom, most például mi vagy miért történt, de teljesen elpattant bennem valami.
Az igazság az, hogy kurvára elegem van abból, hogy egyedül érzem magamat. Nem vagyok vigasz nélkül, az igaz, de akkor is szar egy érzés. Dühös vagyok az egész világra.
Pszichológiai tanulmányt kéne írni rólam.