Gyakran eltűnődök rajta, mi lesz azokkal a történetekkel, melyek sosem születnek meg. Hová tűnnek azok a gondolatok, amik zuhanyozás közben megváltották az egész világot, de tizenöt perccel később már egy könnyű fuvallat hátán lovagoltak tova nevetve, s te nem tudtad többé ugyanúgy leírni őket? Az ihlet ilyenkor olyan, mint a kellemetlen lehelet. Talán egy finom vacsorára emlékeztet, de te fogat mosol, és utána már nem érzed ugyanazt az ízt soha többé.

Tudod, szeretnék arra gondolni, hogy ezek a gondolatok léteznek valahol. Hogy miután meglátogattak, s elhagytak engem, elmentek egy napsütéses helyre nyaralni. És még csak haragudni sem tudok igazán, hogy nélkülem tették mindezt, mert valójában hálás vagyok a percekért, melyeket a lelkemben töltöttek.

Tudom, olyan ez a kérdés, mint hogy „hova tűnnek azok a szavak, amiket kiradírozunk?” – nincs ennek se több értelme. Igazából mindig a Világfa¹ jut az eszembe ilyenkor. A képzelet terebélyes fája, melynek a lombján található minden egyes levél egy-egy történet, egy-egy világ; emberek fantáziájának megjelenése: minden egyes valaha megírt történet hazája. Úgy vélem – vagy inkább remélem –, hogy a meg-nem-írt történetek is otthonra találnak egy ilyen helyen. Mert az nem lehet, hogy elnyelje őket egy sötét lyuk, vagy netán egy féregjárat közepén rekedtek; hisz épp oly élők, mint papírra vetett testvéreik. Megérdemlik a nyaralást is a napsütéses hellyel, csak szeretném, ha a gazdájukkal, aki kitalálta és felnevelte őket, több időt töltenének az utazásuk előtt. Épp elég dolog változik és tűnik el nyomtalanul a világban; nem kell, hogy az ember még a maga gondolatait is hajkurássza. Ugyanis rémes dolog ez a lelki abortusz. Az egyik percben még eggyé válsz az ihlettel, a következőben pedig már kicsúsznak a kezed közül a szavak, és rád tör ez a furcsa üresség.

Szóval én sem értem igazán a meg-nem-írt történetek történetét, de egy biztos: megpróbálok beléjük kapaszkodni egészen addig, míg meg nem írhatom őket.