Vonz az a szoba. Nem úgy, mint a gravitáció, mert semmi természetes nincs abban, ahogyan húz maga felé. Olyan inkább, mint a mágnes. Én pedig nem teszek ellene semmit, csak hagyom, hogy magába szippantson. Ez az én fekete lyukam. A szentély, vagy inkább kripta, minek ajtaján hónapokig nem léphetek be. De most itt a nyár, volt egy béna mondvacsinált indokom, és azóta szinte itt élek. Ha voltál már úgy a gödör alján, ahogy én, akkor pontosan tudod, hogy hiába másztál fel rég a tetejére; mindig tudatában vagy a hátad mögött átongó szakadéknak, és időnként egy fuvallat is épp elég, hogy visszaess. Hát, itt vagyok én, visszaesve a pofámra, vagy a zsírpárnáimra; nem tudom eldönteni. Néha gondolok rá, hogy hát persze, kell az ilyen, és az emlékekben is el kell merülni néha, de az a baj, hogy én nem merülök, hanem fuldoklom, és valójában nem látogatok meg egyetlen emléket sem, csak két dolgot látok: az ürességet. A fájdalmat.

De mint mondtam, voltam már fent is. A mostani lentem is csak átmeneti. Majdcsak kiheverem.