A világ legbizarrabb, és legszomorúbb deja vu-je volt. Kint álltam, de láttam magam előtt mindent: hogy bal oldalt ülök a ravatalozóban, és ott van tőlem két karnyújtásnyira az a kis urna, benne porral és hamuval valaki, akit mindennél jobban szeretek. Legszívesebben zsebre raktam volna a kezem, mert kipirosodott a hidegtől, de ott volt benne a rózsa, ezúttal fehér, és hirtelen megint ott voltam azon a napsütéses nyári napon, sápadtan, vörössel a kezemben. A fájdalmat viszont tompán éreztem csak. A fejemben lévő VIP-vetítés színes volt, de zavaros. A sír felé menet végig a földet néztem, és arra gondoltam, hogy mit tolakodok én ide ilyesmikkel, semmi jogom hozzá, ez a nap nem rólam szól. A filmnek vége szakadt. Már csak egy dolgot akartam, egyetlen egyet, azt, amiért ide jöttem, azt akartam, hogy tudják, mennyire átérzem, és tudják, hogy sajnálom. Remélem így is van. De a mécses súlya szokatlanul húzta a vállam. Ez is olyasmi volt, amit meg kellett tennem. Elfordultam az ellenkező irányba, menet közben elővettem a doboz gyufát, a lábam automatikusan vitt a jól ismert útvonalon...
Egy hét múlva újra találkozunk.