Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy ott ülünk az asztalnál, és érzem a számban a torta ízét. Nem házi készítésű és nem is rendelt, csak az az olcsó teszkós, amit mindig az utolsó pillanatban vesz az ember. A krém finom, de a csoki bevonónak kicsit fura íze van. De nem is így kezdődik, nem, először megvacsorázunk, aztán megbeszéljük, hogy köszöntés lesz, így mindenki elmegy az ajándékért, míg ő a konyhában marad. Kezemmel a hátam mögött, boldog izgalommal lépkedve jövök le a lépcsőn. Mindenki megérkezik, az ajándékok jogos tulajdonosukhoz kerülnek. Aztán elfújja a gyertyát, azon gondolkodom, mit kívánhat, de csak gyorsan átfut az agyamon, nem töprengek rajta sokat; szeretnék már tortát enni. Mindenki kap egy szeletet. Most kivételesen csend is van. Csak ünnepekkor nincs bekapcsolva a tévé, és akkor is csak a desszert alatt. Minden családi étkezés alkalmával megy egy focimeccs, vagy valami természetfilm az őserdei bogarak étkezési szokásairól. „Kapcsoljunk valami zajt” – szokta Apa mondani, a távirányító már ott a kezében, és megy végig a csatornákon. Szóval ott ülünk, most zaj nélkül, és hallani a villák koppanását a tányérokon. A virágos, ünnepi tányérjainkat vettük elő, és az ahhoz passzoló, kis desszertes villákat, annak ellenére, hogy azokból nincs négy egyforma. De senki se törődik vele. Esszük a tortát, és mindenki, az egész világegyetem a helyén van.

Kinyitom a szemem, és szomorú vagyok, mert ennek a napnak így kellene lezajlania, pont így, ahogy régen. Ezért inkább lehunyom a szemem, a sírkő mellett állva is.

Boldog születésnapot.