Az eposzi állandó jelzőm joggal lehetne "mindent-az-utolsó-pillanatra-halasztó" Lolita, vagy valami ilyesmi. Nem olyan menő, mint a hókaru vagy a rózsaujjú, de ez is megtenné. Mert én ilyen vagyok. Mindent az utolsó pillanatra, sőt, az utolsó utáni pillanatra halasztok. Ma is elszalasztottam először az egészet, mert csak bénán álltam, és nem tudtam, hogy is kezdjek neki, mit kéne mondanom. A pillanat volt, elszállt, én meg a hajamat fontam angol órán. Aztán utána, pont negyvenöt perccel a lecsúszott  pillanatom után, amikor megláttam azt a személyt, akinek szándéka volt ellopni a pillanatom, azt hiszem, elborult az agyam, mert valamilyen oknál fogva összeszedtem a bátorságomat. Az már teljesen mellékes, hogy nem tudtam befejezni a mondatom, de a "bocsi, két másodperccel lemaradtál" az én javamra döntötte el a - most figyelj! - pillanatot.
Persze a lelkesedésem délután jelentősen alábbhagyott bizonyos dolgokat hallván, de nem érdekel, igazán nem érdekel. Ekkora cseszett jelentőséget tulajdonítani valaminek, ami egy év múlva lesz csak, hát... nem tudom, mit mond el a társadalomról, mindenesetre az én szememben nyálukat csorgató kóborkutyák vagytok, mind!
Ja, persze, tudom. Meg fogom kérdezni. Talán öö valamikor izé két hét múlva vagy... az utolsó pillanatban...