A Balaton partján ülve a túlparton pislogó sárga fényeket néztem, miközben tőlem balra három cigaretta halvány, a minket beborító éjszaka sötétjét megtörő fénypöttye, és a beszélgetés hangja emlékeztetett arra, hogy nem egyedül mentem el odáig. És hiába vártam ugyan, hogy elnyeljen a némaság; nem tette. 
A helyzet az... félek. Egy rakás dologtól. Kilépek a világba és hagyom, hogy csak ezeket az alaktalan sötét csuklyás hangtalanul a levegőben suhanó idegeneket lássam, miközben őrülten küzdök, hogy legalább úgy tegyek, mintha nem vennék tudomást a létezésükről.
Nem mennek el.
Edevis tükrébe vetnék egy pillantást, de van egy olyan érzésem, hogy nem látnék benne az égvilágon semmit. Nincsenek vágyaim. Céljaim.
Ha a némaság nem jön elnyelni engem, még az is lehet, hogy elmegyek és megkeresem. Sose lehet tudni. Egy nap majd útnak indulok. Aztán soha többé nem térek vissza.