Időnként megállok egy pillanatra. Lélegezni. Kívülről szemlélem az életemet, és azt látom, hogy mennyire... sivár. Az egyik pillanatban még ott ülök valakinek a nappalijában az élete közepébe keveredve, zavarban, kényelmetlenül, mert annyira nem vagyok én ehhez hozzászokva, az igazi családi légkörhöz. Szívesen látott vendégből vedlek át egy tizedmásodperc alatt idegenné, aki kínjában azt sem tudja, mit makogjon ezeknek a végtelenül kedves embereknek. Hiszen közöttük én vagyok az egyetlen, akinek az a természetes, hogy minden olyan semmilyen. Titokban arra vágyom újra, hogy annyira aggódjanak értem, hogy minden egyes lépésemről be kelljen számolnom, hogy amikor napokig nem találkozunk, csak az nyugtassa meg, hogy hallja a hangom a telefonban, a következő hívásig... Az életem egyik napról a másikra omlott össze, és azóta sem tértem még magamhoz. Megkaptam a szabadságot, az önállóságot... minden láncot, amit tehernek éreztem, leoldozták rólam. Mozoghatok. De nem tudok mit kezdeni ezzel a térrel, ami az ölembe hullott. Rohadt ez a nem kívánt felelősség. Valaki tőrt forgat a szívemben. Húzná csak ki, hogy végre elvérezhessek.
Gyűlölöm a felnőtté válást.

http://www.youtube.com/watch?v=QXwPUYU8rTI