Ezredszerre hallgatom meg a dalt, amiről azt mondtad, hogy én jutok az eszedbe. El nem tudom képzelni, hogy emlékeztethet rám egy ilyen gyönyörű szám; de nem most van a töprengés ideje. Nem. Ez a Boldogság ideje. És akármennyire nehezemre esik is elhinni ezt az egészet, nem hagyom, hogy a múlt fejem felett lebegő fekete felhői eltakarják előlem a Napot, az én Napomat, ami bár örökké ragyogna rám. Ijesztő ez az egész. Eddig valahogy kiszámítható volt az Élet: folyamatos elesés volt, aztán négykézlábra tápászkodás, majd a következő rúgás összeszorított fogakkal való elviselése a lelkemben folyó könnypatakokkal. Most meg hirtelen két lábon állok. Azt hiszem, nagyon furcsa nekem ez az egész. Az álmosság is más. Tudod, milyen az? Amikor szívesebben vagy ébren, minthogy álmodjál.
Azt kívánom Neked, kedves olvasó, bárki is légy, hogy tapasztald meg az érzést. Aztán sose hagyd elmenni.