Tudod, egy kicsit elegem van ebből az egészből. Tisztában vagyok vele, hogy lassan kifutok az időből, és tudom, hogy mekkora döntés ez, de hadd ne hozzam meg kényszer alatt. Te is tudod, hogy nem hagyom az utolsó utáni pillanatra. Csak annyira nehéz. Mert, tudod, nekünk volt egy jól felépített tervünk arról, hogy lesz, aki felkészít, és lesz kinek felmondanom minden anyagot, hogy megtanuljak beszélni, hogy érettségin a szóbelit a kisujjamból rázzam ki, és ezt én annyira elhittem, és annyira beleéltem magam, hogy most teljesen elveszettül állok otthon egyedül a szoba közepén egy törifüzettel a kezemben, miközben tanulok, és egy árva hang sem jön ki a torkomon. Csak azt akarom mondani, hogy hiába taszítgatsz a döntés felé, amikor az életben semmi sem biztos, még azok a dolgok se, amiket egyébként kézpénznek vesz az ember. Hiba, hogy én teljesen lebénultam, amikor az élet nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de egyszerűen sose gondoltam volna, hogy szükségem lesz egyszer egy B tervre, amikor az A tervem annyira kézenfekvő volt. Úgy érzem, hogy nélküle és a támogatása nélkül képtelen leszek végigcsinálni az egészet, hiszen még el sem kezdődött ez a harc, én máris feladtam. 
Kukás leszek, azt hiszem. Majonézzel, vagy ketchuppal kéred a sültkrumplidat?