Egyetlen ember állt a színpadon, de nem is kellett több. Nem hiányoztak mellőle vokalisták, erősítők, még csak a hangszerek sem. Ott állt egy szál mikrofon nélkül, a hangja mégis betöltötte az egész termet. A közönség néma csendben, visszafojtott lélegzettel, megrendülve hallgatta az őszinte és mélységesen gyönyörű hangot – a szöveget, halandzsát, a tiszta dallamot, ami az egész világ fájdalmát megfogalmazta; és a sokszínű hangjátékot magát, ami mindezt magába foglalta. Az énekes beleadta az egész szívét. Csukott szemmel, a lelkéből énekelte a dalt. Az idő mintha megállt volna, az egész örökkévalóság szólt egyetlen dalban. A katarzis erejétől borsódzott több száz ember háta, miközben sokan sírva fakadtak a gyönyörűségtől.

A dal a reményről szólt.

De nem egyszerű, hétköznapi reményről, hanem a világot rengető bizalomról, kudarcokról, és az azt követő folytonos talpra állásról. Az a fajta remény volt, amitől fény gyúl az emberek lelkében, ami hitet, kitartást, együttérzést, lehetőséget ad a holnap szépségére.

A dal sosem ért véget, és mégis véget ért. Néma csend volt. Az énekes lassan felnyitotta a szemét.

Este tizenegy órakor állt önmagában a színpadnak pontosan a közepén. Nem volt közönség, nem voltak fények, sem könnyek. A csodát nem hallotta senki. Békésen folytatta a színházterem kitakarítását; menet közben meg-megállt, hogy letörölgesse könnyeit.

És mégis ezzel a reménnyel a szívében hajtotta éjjel álomra a fejét…

http://www.youtube.com/watch?v=wXpowAkyjds&feature=related