Új anti-diétám neve: érettségi.
Azt hiszem, stresszevő vagyok.

Nem tehetek róla, de őrülten dühös vagyok. Ennek most semmi köze ahhoz, hogy egész nap szikrázóan sütött a nap, most meg zuhog az eső, és teljesen összefagytam, amíg megtettem azt a kétszáz métert hazáig, és még most is, pulcsiban, takaró alatt is reszketek, mert fázom - de nem. Tegnap is égett bennem a düh, akkor még egy órán át zokogtam is, hiszen elcsesződött valami, aminek boldog emlékké kéne válnia egy nap, ehelyett meg minden elromlott, és azon gondolkozom, beteget jelentsek-e, vagy leugorjak-e valahonnan azon a péntek reggelen. Azt hiszem, ez a méreg sem múlt el még, ebben biztos vagyok, ám azóta, meg most is, minden csak egy  újabb cseppel jelent többet abban a rohadt pohárban.
Tudom, hogy hisztisnek, meg hülyének tűnök, de isten bizony, nem érdekel. Nem tehetek róla, de rosszul esik. Bármikor boldogan hülyét csinálok magamból. És majd egy nap, amikor visszanézek erre az estére, tudom, hogy egy szart sem érő nyivákoló libának fogom magam gondolni, amiért most úgy reagálok, ahogy. De elegem van. A sok stressz, meg minden - nem az a bajom, hogy nélkülem vagytok boldogok; ahhoz már réges-régen hozzászoktam, hogy kívülállóként tekintek be minden barátom életébe.
Valójában sehova sem illek igazán. 
De amikor valami segítséget, vagy ötletet várok, de a képembe röhögnek, nem veszik komolyan, vagy ami a legrosszabb: teljesen figyelmen kívül hagynak - ami persze fordítva tttteljesen elfogadhatatlan -, akkor nem tudom, most például mi vagy miért történt, de teljesen elpattant bennem valami.
Az igazság az, hogy kurvára elegem van abból, hogy egyedül érzem magamat. Nem vagyok vigasz nélkül, az igaz, de akkor is szar egy érzés. Dühös vagyok az egész világra.
Pszichológiai tanulmányt kéne írni rólam.

Az óraátállítás előtti estén:
- Itt maradhatok fél háromig? Mert akkor örökre itt maradnék.

Az időt én nem másodpercekben mérem. Ott virít az óra a karomon minden nap, de ha ránézek, sosem látom a másodpercmutatót. Tik-tak, mondja, ha meghallgatom, tessék, hogy ne lenne ott, de becsapós a dolog. Lelki szemeim előtt az idő, ami amúgy is egy roppant változékony dolog, kétféleképpen jelenik meg: egyrészről nem veszem észre, hogyan rohan el mellettem, mert hirtelen csak arra kapom fel a fejem, hogy hetekre vagyok életem egyik legjelentősebb eseményétől, és már réges régen fel kellett volna eszmélnem, mert nem ülhetek be megírni öt vizsgát úgy, hogy nem is készültem fel rá eléggé, és érzem, ahogy az idő szépen lassan a nyakam köré fonja törékenynek látszó, de hosszú és meglepően erős ujjait, hogy lassan, de biztosan fojtson meg, míg én nem teszek mást, csak a naptáramra nézek, miközben érzem, hogy összeszorul a torkom, és egyre kevésbé kapok levegőt. Másrészről pedig lassan vánszorog az idő, csoszog, én meg vonszolom magam hétköznapról hétköznapra, míg igazándiból csak hétfő reggeltől csütörtök délutánig tart az, hogy meg van fagyva az idő, mert annyira le tud lassulni attól, hogy hiányzik valaki, az a valaki, aki bearanyoz minden percet a mosolyával, és azzal, hogy mellettem van, és amikor végre fogom a kezét, az idő a duplájára gyorsul, aztán elsuhan mellettem, még a hajamat is összekócolja, és nekem el kell engednem a kezet, ami olyan erősen tart, és be kell csuknom a szemem, hogy láthassam azt a mosolyt, ami a napfény az életemben, és arra gondolok, hogy hová tűnt az idő? Hová siet? Miért akar elfutni előlem? És miért rosszkor érem utol?

Szorongatni akar a kis genya. De nem adom fel. Úgy érzem, nincs sok erőm, de a feladástól távol állok. És tudom, hogy van hova megérkeznem.

http://youtu.be/FmnDXRJ7btE

"Tíz perc múlva jövök! Addig gyakorolj!" - mondta ma a tanár, és kiment a teremből, otthagyván engem az asztallal, és az azon ott virító milka csokival.
"Na, kecskére káposztát" - gondoltam, majd próbáltam nem odanézni. Mire visszaért, meglehet, hogy kevesebb morzsa volt a tálkán, de esküszöm, hogy visszafogtam magam! Különben is - megkínált, amikor vége lett az órának.
A mai nap jelmondata tehát: türelem Milkát terem. Szép álmokat mindenkinek!