Csukott szem. Mély, lassú lélegzet. Kiüríteni a gondolatokat a fejemből. Elhessegetem a szemem előtt megjelenő képet, melyben nincs jövőm. Melyben megkérdőjelezem minden múltbeli döntésem. Melyben elsüllyednék a föld alá. Melyben reggelente kukásként dolgozom. Melyben mégcsak diplomám sincs, amit elégethetek, ha nincs pénzem fűtésre. Melyben nem látok előre a következő percnél tovább, mert sötétség az egész kép nem más, mint egy hatalmas sötét folt. Kimondom: kétségbeestem. Na és? Nem vagyok szuperhős. Semmiben sem emelkedek ki. Nem nyerek versenyeket. Nincs különleges tehetségem. Néha elszörnyedek a saját szürkeségemtől. Annyira könnyű kicsinek éreznem magam az univerzum hatalmasságában. Mégis ki vagyok én, hogy megváltoztassam a világot? Egy rohadt senki. Nem vagyok nagy dolgokra hivatott, nem keveredtem életveszélyes kalandokba megmentve egy nemzet életét - és nem sok esélyt látok arra, hogy mindez a jövőben bármikor is megtörténjen. Elsüllyedek az emberek tengerében. Nem kapok levegőt. Annyira nincs jövőm, hogy képtelen vagyok lélegezni, nem jut elég oxigén az agyamba, és a tehetetlenség maga öl meg. Szépen, lassan. Ahogy a méreg árad szét az ereidben.
Csukott szem. Mély, lassú lélegzet. Kiüríteni a gondolatokat a fejemből. Van nekem jövőm. Talán egy másik életben.
Csodálom benne azt a gyermeki szókimondást, ami egy tizenhárom évesben még meg van. A világ sokkal egyszerűbb az ő szemén keresztül.
Ha fel is nő, az én szememben ő mindig egy kicsi Mozart marad, aki egy zongoradarabon keresztül mutatta meg nekünk a lelkét egy vasárnap délután.
Tudod, egy kicsit elegem van ebből az egészből. Tisztában vagyok vele, hogy lassan kifutok az időből, és tudom, hogy mekkora döntés ez, de hadd ne hozzam meg kényszer alatt. Te is tudod, hogy nem hagyom az utolsó utáni pillanatra. Csak annyira nehéz. Mert, tudod, nekünk volt egy jól felépített tervünk arról, hogy lesz, aki felkészít, és lesz kinek felmondanom minden anyagot, hogy megtanuljak beszélni, hogy érettségin a szóbelit a kisujjamból rázzam ki, és ezt én annyira elhittem, és annyira beleéltem magam, hogy most teljesen elveszettül állok otthon egyedül a szoba közepén egy törifüzettel a kezemben, miközben tanulok, és egy árva hang sem jön ki a torkomon. Csak azt akarom mondani, hogy hiába taszítgatsz a döntés felé, amikor az életben semmi sem biztos, még azok a dolgok se, amiket egyébként kézpénznek vesz az ember. Hiba, hogy én teljesen lebénultam, amikor az élet nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de egyszerűen sose gondoltam volna, hogy szükségem lesz egyszer egy B tervre, amikor az A tervem annyira kézenfekvő volt. Úgy érzem, hogy nélküle és a támogatása nélkül képtelen leszek végigcsinálni az egészet, hiszen még el sem kezdődött ez a harc, én máris feladtam.
Kukás leszek, azt hiszem. Majonézzel, vagy ketchuppal kéred a sültkrumplidat?
"Csak úgy szólok, ha a feleségem leszel, akkor lesz egy otthoni ruhád, egy utcai, meg egy estélyi. És akkor nem kell korábbra állítani miattad az ébresztőt. Leginkább azért, mert sminked sem lesz, mivel te anélkül is nagyon szép vagy. Kicsit mindig olyan érzésem van, mintha önző lennél, és azért kened azt a sokmindent magadra, hogy senki ne lássa, milyen szép is vagy, még előlem is titkolod néha a valódi, gyönyörű arcodat.:D"
"Már feltúrtam minden dobozt, hogy megtaláljam apám régi kocsi kulcsát, bár pontosan tudom, hogy nincs itt, de a keresés az első, találni valamit csak kiegészítés. Gondosan beosztom, hogy mire használom el a kezeimet, mára ez jutott. Egy iskolacsengő, egy nadrágszíj, egy fogkefe vagy egy koszos lepedő, más már nem kéne és kész lehetnék. Egy koszos lepedő. Minden szoborban ott van egy koszos lepedő. Mindben."
AJÁNLOM AZ OLDALT
