Egy hang néha ordít egyet a fejemben, de akkor jó nagyot és hangosat és hosszút. Néha nem tudom, mit miért csinálok, csak csinálom, ami így elméletben roppant jól hangzik, mert carpe diem meg minden, de az a hang a fejemben azért ott van, és nem tesz erőfeszítéseket azért, hogy lejjebb vegye a hangerőt. Bár ilyenkor jól esik arra gondolni, hogy végül is, amíg csak én hallom azt a hangot... addig nincs akkora baj. Hiába égetem le magam.
Fővök csak a saját levemben.

A francba már. Kapcsoljátok már ki a fejemet!

Boltokba járni veszélyes, mert igen hamar csökkenti a pénztárcám térfogatának kitöltöttségét. Ma nehezebb lettem egy hatalmas hamburgerrel, adag sültkrumplival, a táskámat egy újság súlya húzza a kiüresedő pénztárca ellesúlyozása végett, illetve mindennek örömére megajándékoztam magam egy karkötővel és egy fülbevalóval, amik le voltak árazva, ráadásul minden jel arra mutat, hogy nélkülük képtelen lettem volna leélni az életem, így hát nem volt mit tenni, mert nem hagyhattam őket csak úgy ott árván lógni a bolt személytelen terében.

Ugye milyen jófej vagyok?

Szénabálákból épített labirintuson akarok keresztülmenni. Talán amikor a végére érek, megtalálom a választ a kérdéseimre. Addig meg csak céltalanul bolyongok.
Azt mondod, a világ a lábaim előtt hever? Eddig nem volt időm lefelé nézni.

Tűző nap forróságában átrohanni a locsolócső kilövellt vízsugarai alatt, mint a gyerekek, szivárványt keresve és találva. 

A hatalmas Hold ezüst hídját csodálni a Balaton hullámain, míg a csend megnyugtató hangja azt énekli, hogy itt és most minden rendben van.

Az éjszaka sötétjében egy padon ülve megbeszélni könnyesen a világ dolgait. Aztán rádöbbeni, hogy képes vagy a változtatásra: segíteni.

Papírpohárból kávét szürcsölgetve ülni a strandon úgy, hogy minden gondot a hátam mögött hagyok.

Dalolva élni, és megmutatni ezt mindenkinek almával a kezemben.

Vigyázat, Zánka, jövőre ugyanitt!