Azt akarom, hogy azt gondold: "nem semmi ez a csaj". Azt akarom, hogy kacsints rám, amikor olyan poént mondasz, amit csak én értek. Azt akarom, hogy nézz rám máshogy, mint a többiekre. Azt akarom, hogy keress. Azt akarom, hogy megtalálj.
Egy nap szeretném megtapasztalni, milyen érzés. Minden tele van vele. Regények, filmek, dalok. Hangosan sose merném bevallani, hogy így van. Letagadom, de akarom. El akarok veszni egy ölelésben, elaludni egy megnyugtató ritmusban emelkedő mellkason, és undorítóan boldog lenni, míg mások irigykedve néznek.
Kilométeres távolságban van tőlem mindez.
Begyöpösödötten halok meg egy üres lakásban, míg csak a kutyám ugatására találják meg a szomszédok az oszladozó holttestem.
Hogy hol is az a rózsaszín szemüveg? Utálom a rózsaszínt. Azt hiszem, ez a baj.
Aki beenged fiúkat főzni a konyhájába, az nem teljesen biztos, hogy komplett. Aki a lyukas kétbalkezével véletlen összetör néhány tányért, az nem teljesen biztos, hogy komplett. Aki órákon keresztül kentkupézik, activityzik, meg pókerezik a kelleténél kicsit nagyobb hangerővel, az nem teljesen biztos, hogy komplett. Aki öt kilométert gyalogol egy éjszakai fürdésért a Balatonban, az sem teljesen biztos, hogy komplett.
Sose állítottam, hogy normális lennék (lennák).
Ez egy rohadt felnőtt világ, de én annyira, de annyira kicsinek és védtelennek, kisgyereknek érzem magam. Van egy kis világom a palotámmal benne a játékaimmal, és csak azt veszem le a polcról, amit nyújtózkodás nélkül elérek. De már látok mindent, amit nem érek el. Be kellene csukni a szemem, igaz? Nem megy, a fenébe is, de nem megy.
Ez a szó a zümmögésre emlékeztet. Zsong, zizeg, zajong, aztán elhallgat, mert valaki más fülébe dúdol. Talán sosem tér vissza hozzád. Vagy talán épp a fényes belépőjét tervezgeti.
De soha, soha, soha nem tudod előre, hogy mit forgat zavaros fejében.
Zajlik az élet. Felveszem batyum, és megyek, indulok, mert nem akarok lemaradni róla.
Hallani akarom, ahogy dúdol. Nem azt, ahogy valaki másnak, hanem azt, ahogy nekem. Szeretném, ha megtalálna a hangja, mert többé már nem keresem kétségbeesetten: akkor menekül.
Az élet zajlik. De hol énekel?
"Ki a csillagokért égig nem ért, az soha nem élt."
"Már feltúrtam minden dobozt, hogy megtaláljam apám régi kocsi kulcsát, bár pontosan tudom, hogy nincs itt, de a keresés az első, találni valamit csak kiegészítés. Gondosan beosztom, hogy mire használom el a kezeimet, mára ez jutott. Egy iskolacsengő, egy nadrágszíj, egy fogkefe vagy egy koszos lepedő, más már nem kéne és kész lehetnék. Egy koszos lepedő. Minden szoborban ott van egy koszos lepedő. Mindben."
AJÁNLOM AZ OLDALT
