Nem tudom, hogy a napsütés miatt-e, vagy azért, mert rájöttem, hogy három teljes évszak telt el, és még mindig nem történt az égvilágon semmi; szóval fogalmam sincs, mi az oka, de azt hiszem, nekiálltam összeszedni magam. Ami az eddigi gödörben-fekvéshez képest egy hatalmas előrelépés. Rájöttem, hogy nem szabad arra számítanom, hogy ledobják a kötelet, mert egyedül kell felmásznom. A világ legnagyobb baromsága, hogy arra várok, megmentsenek, amikor a végén majd úgyis egyedül kell kikecmeregnem a lócitromból. 
A szobámba kiragasztott "To do list" első pontja neonsárgán virít, hogy ne felejtsem el, és erőt adjon: Kapd össze magad!

Azon vagyok.

Blööööööööööööe. Ezt neked. Blöö.

A jövőm egy kurva sötét folt, amelyben éhenhalok a munkanélküliségtől. Ámen.

Elértem egy sokadik mélypontot. Nem vagyok büszke magamra. Tudjátok, utólag már azt hiszem, szükségem volt erre. Hogy valami őrültséget csináljak. Nem tűnik nagy dolognak, de a régi énem sosem lett volna képes rá. És most sem az az igazán nagy dolog, hogy megtettem... hanem az, hogy a régi énem, akiről azt hittem, már teljesen felszívódott, felkapta a fejét, és elérte, hogy ne tudjak aludni, és hogy borzalmasan érezzem magam. Felrázott. Nem mondom, hogy jobban lennék, de valami... valami megváltozott. Valami nagy. Fogalmam sincs róla, mi az, de ott van, ott lebeg körülöttem. Bár tudnám, segít-e, vagy akadályoz! De mindegy is. Hónapokig voltam teljesen egyedül a fájdalmas ürességben. Most viszont itt ez a valami... itt van velem. Velem.

http://www.youtube.com/watch?v=U7i6F7ruDXw

Hivatalos. A kezemben a papírlap. A lakásunk 2/6-od része az én nevemen van. A nemzetközi földhivatalt nem nagyon zavarta, hogy az valójában 1/3, de az egyszerűsítés valószínűleg olyasmi, amivel az iskolán kívül a kutya se törődik.
Hello, nagybetűs Élet!

Lassan tizennyolc éve már, hogy egy fedél alatt élünk, de eddig összesen egyszer beszélgettünk csak. Mármint úgy igazán. És én akkor sem mondtam semmit. Ennek ellenére pontosan emlékszem arra a napra. Elmondta, amit el kellett mondania, aztán elküldött enni, és akkor sem bírtam lenyelni egy falatot se, mert patakzottak a könnyeim.
Elgondolkozom mostanában azon, ahogy élünk, és hogy miért nem beszélgetünk és beszélgettünk soha a fontos dolgokról; de azt hiszem, jobb ez így. Szeretem, nagyon, de úgysem tudnék mit mondani.