Még soha nem ihlettek meg zeneszámok, de úgy tűnik ennek is eljött az ideje. (jajj, annyira utálom az 'ihlet' szót..)

A Pink - I Don't Believe You és a Pink - Please Don't Leave Me viszont megfogott, és nem tudom hogyan csinálta. Életem legdepresszánsabb írása lett belőle...

- Hazudtál. – kijelentés volt, nem kérdés, mégis a tekintetéből olvashattam ki a választ.

De végül kimondtam. Én mondtam ki azt a szót, ami egy teljes világot rombolt össze bennem, amitől a vér kifutott az arcomból, ami miatt forró, sós könnycseppek gyűltek a szemembe; ettől homályosult el minden előttem nagyon-nagyon hirtelen, emiatt nem kaptam levegőt másodpercekig, ezért szorult össze a torkom és tört meg bennem valami. Én mondtam ki, ezzel rám hárult minden felelősség. Nem én csaptam be őt, nem is én hazudtam; de én tettem véglegessé. Tudtuk mindketten, hogy ezt soha, de soha nem fogom megbocsájtani magamnak.
  Ahogyan neki se, amit tett.
  Ott állt velem szemben, zavarában a földet bámulta. Nem volt bátorsága a szemembe nézni. A helyében nekem sem lett volna hozzá merszem.
  Abban a pillanatban tűnt el valahol a semmiben. Az üres teret a fájdalommal hagyta maga mögött, amit előidézett – de aminek mégis mintha én lettem volna az okozója –, s emlékeket. Igen, emlékeket: számtalan boldog pillanatot, amit a közös mosolyok tettek még szebbé, az együtt végignevetett, az egymás vállán sírva, vagy a néma megértéssel töltött percek. Görcsösen kapaszkodtam az összes emlékképbe, mert nem hagyhattam, hogy az idő elhomályosítsa akár egy kicsit is őket, hiszen habár ezt nem vehette el tőlem senki, nekem feladatom volt, hogy vigyázzak rájuk. Ahogy egy polcról sem elég egyetlen alkalommal letörölni a port; újra meg fog ülni a könyvek tetején, ha nem vigyázol.
  Az arca újból feltűnt előttem. Utána szép lassan rajzolódott ki az alakja, mintha egy portrérajzoló gyakorlott és hibátlan mozdulataival az emlékeimből tökéletesen lemásolta volna a vonásait. Kinyújtottam a kezem az irányába, de már nem érhettem el…
  Abban a pillanatban ébredtem fel.
  Percekbe telt, mire felfogtam, hol is vagyok. A szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, majd sikerült felfedeznem a jól ismert bútorok sziluettjét a szobámban, és ez lassan megnyugtatott. Az álmom azonban még sokáig kísértett ébren is. A tudatalattim talán még sosem jelenítette meg ennyire pontosan azt, amitől a legjobban tartottam. A legnagyobb félelmem többé már nem volt távol, mert még egyszer sem volt ennyire valóságos, ennyire kézzel fogható.
  Tudományosan bizonyított tény, hogy minden ember fél valamitől, és igazolták azt is, hogy ez ellen az égvilágon semmit nem tehetünk. Mégis szembe akartam szállni az íratlan törvényekkel, habár nyilvánvaló volt, hogy minden próbálkozásom kudarcba fog fulladni.
  Félelmeinket nem lehet csak úgy eltörölni. Még tenni ellene sem igazán. Viszont bele lehet őrülni a tehetetlenségbe; amikor ott van a tudatodban, hogy mi a legrosszabb, ami megtörténhet, és mégsem tehetsz ellene semmit. Nem akadályozhatod, nem előzheted meg semmivel, a legtöbb maximum annyi lehet, hogy reménykedsz az ellenkezőjében.

Azon az éjjelen nem aludtam többet.
  Másnap az első dolog, ami eszembe jutott, amikor megláttam őt, ez a borzalmas rémálom volt, habár csak miatta sikerült végül kivernem a fejemből. A jelenléte egyszerre volt rá gyógyír, hogy ne jussanak eszembe a „mi lesz, hogyha majd” kezdetű tébolyult kérdések, és közben valójában miatta kezdtem el minderről gondolkodni.
  Ha nem jobban saját magam miatt…
  Mégis, amikor vele voltam, eltűnt minden kétely, és nem maradt bennem több kérdőjel. Hisz itt vagy mellettem, micsoda balga dolog az összes feltételezés, hogy egyszer darabokra törsz, elhagysz, becsapsz!
  Ám ahogy távolodtak a léptei, úgy tért vissza minden rossz. Hátat fordított, és minden egyes alkalommal, amikor elváltunk, attól féltem, nem tér vissza többé.
  Minél közelebb engedsz magadhoz egy embert, annál több lehetősége lesz ellened fordítani mindazt, amit engedsz magadból megmutatni, viszont lehetetlenség úgy élni, hogy minden mozdulatában azt lesed, mikor adja fel, mikor töri össze a lelked apró cafatokra, mikor forgatja meg a kést a hátadban; de ez még mindig jobb, mint magányosan, egyedül élni. 
  A világ legnehezebb dolga megtanulni feltétel nélkül bízni. És mégis lehetséges! Mi sem mutatja jobban, hogy nekem is sikerült véghezvinnem valamit, ami képtelenségnek tűnt. 

És azóta minden egyes nap hálát adok, hogy vagy nekem.

„And all I ever learned from love
Was how to shoot at someone who outdrew you”

Ha nem vetted volna még észre, ez egy kitalált történet novella, minden jog engem illet, blablabla..

Idézet innen: Shrek filmzene - Hallelujah

A többit döntsétek el ti...