2012.04.07. 17:09, g.i.n.n.a.
Prológus
Ha megnézel egy ilyen tipikus, amerikai, tinikről szóló filmet, akkor láthatod, hogy a népszerűtlen és visszahúzódó kis cafkák hogyan törnek az élre megszerezvén a suli leghelyesebb és nem utolsó sorban legnépszerűbb fiúját; hogy ezek mellett valami rendkívüli, látványos és megdöbbentő dolgot tesznek az emberiségért, vagy legalábbis valami ilyesmit; és hogy nem csak a külsőjük, hanem a belső értékeik is undorítóan nyálasak és tökéletesek. Persze tudom én, mindez irigylésre méltó, és a modern lánykák ilyenekről álmodoznak elalvás előtt, de lássuk be: irreális minden ilyen ábrándkép.
Az én történetem nem ilyen lesz. Tudom, hogy a valóság sokkal ijesztőbb, mint az az igazságos és harmonikus világ, amit gondolatban mindannyian százszor megterveztünk, de inkább lássuk be, hogy szatírok és őrült gyilkosok rohangálnak elszabadulva a világban, és hogy – talán – nincs menekvés. Amíg meg nem váltod a világot, lehet, hogy egyáltalán nem is fogsz ilyenekkel találkozni, de a tudatalattidban hidd el, hogy tisztában vagy a világ szörnyűségeivel.
Csak azok néha annyira borzalmasak, hogy a legkönnyebb tényleg az, ha tudomást sem veszel róluk.
Szóval az én történetem a való világban fog játszódni. Igaz, hogy egy fia baltás gyilkos sem fog lemészárolni egy fél falut, de mi, akik itt élünk ezen a bolygón, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy a mindennapok világában is talpra kell állni valahogy. Nincsen kinevezve a középiskola aktuális álompárja egy olyan helyen, ahol az emberek szerelmesek lesznek, összejönnek, aztán fájdalmas szakítással remélik semmisnek az elmúlt hónapok emlékeit. Nincsenek élesen elhatárolódott kasztok, csak olyan diákok, akik változó számú baráttal rendelkeznek, és márkás vagy éppen egyszerű ruhákat hordanak, esetleg stílust alakítanak a saját képükre.
Még nem késő abbahagynod az olvasást, ha olyasmire vártál, ami tele lesz rózsaszín és habkönnyű megoldásokkal, valamint csöpögős hepi endekkel. Ha így van, rossz helyre jöttél. Egyedül az elég bátrak méltóak erre a történetre. Inkább csak csukd be a szemed, és képzeld magad az országút közepére, igen, pont oda, arra a fehér csíkra. Ott állsz teljesen egyedül, a csillagok ragyognak az égen, de te ebből semmit sem látsz, mert fényszórók vakítanak a szemedbe, és csak a szemből jövő veszélyt látod. Mit csinálsz azzal, ami mögötted van? Az élet pont ilyen. Mindig lesz valami, amire nem számítasz, és a hátad mögé lopózik, hogy feldöntsön.
Még mindig úgy gondolod, hogy van elég merszed? Szembe tudsz nézni az élettel?
Akkor barátom, rajta.
---------------------------------------
Natalie
- Ez hülyeség! Ki mondta azt legelőször, hogy „egyedül vagyok, mint a kisujjam”? Semmi értelme. A kisujjam nincs egyedül, nézd meg. Ott van mellette másik négy, tökéletesen egészséges ujj.
- Ez csak egy mondás.
- Tudom, tudom. Csak van ez a szöveg a színdarabban, ahol ezt kell mondanom, és nem áll rá a szám.
Ezt persze csak úgy mondja. Végül minden szöveget megtanul félelmetes pontossággal, és olyan beleéléssel adja elő, hogy az utolsó szaváig elhiszem. Ő kap minden főszerepet, mellette az összes többi diák színjátéka sutának és hazugnak tűnik, ám Heather mintha észre se venné ezt. Ő úgy játszik tökéletesen, hogy számára minden egyes ember jelen van a legutolsó mellékszereplőig.
Most durcásan hallgatott, és összeráncolt homlokkal meredt az előtte heverő szövegkönyvre.
- Biztos asztalos volt, és levágta a többi ujját, aztán a neje elhagyta, mert ujjak nélkül már nem az az ember volt, akihez hozzáment. A pasi ezután a munkájába temetkezett, minden este felsóhajtott, és azt mondta: „egyedül vagyok, mint a kisujjam”; majd írt egy szomorú novellát, amivel híres lett az akkori elit társaságban, és azóta használják ezt a kifejezést.
- Ezt most találtad ki.
- Tudom. De így is lehetett.
- És mégis hogyan írt novellát ujjak nélkül?
- Ha tudott bútorokat gyártani, akkor az írást is megoldotta.
Heatheréknél ültünk a szobájában, én a saját példányomat lapozgattam, a szövegemet keresve. Nem sok volt. Csak miatta léptem be a színjátszó körbe, és mindenki számára hamar világossá vált, hogy a színpad nem nekem való. (Bár anyának meggyőződése, hogy hihetetlen tehetség vagyok, de ő azt is mondja, hogy szép vagyok, szóval erről ennyit.)
- Vagy egyszerűen csak magányos volt. Magányosan sok ideje van újat kitalálni az embernek.
*
Heather
Olyan közel hajoltam a tükörhöz, hogy hozzáért az orrom; de nem érdekelt. Nem az orromat néztem. Hol az egyik, hol a másik szememből próbáltam kiolvasni, milyennek látom magam, hogy hogyan látom magam a saját szememben. Ilyenkor mindig sötét és kicsit torz is a kép; csak akkor csináltam ezt, ha el voltam keseredve. Tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit látok. Kicsi és jelentéktelen az a valaki, aki a szememből arc nélkül, csak homályos körvonalakkal bámul vissza rám.
Apró volt, mégis felnagyította valahogy a hibáim.
Idegesített, hogy mindkét szememben ugyanazt a szánalmas alakot látom.
Január lévén közeledett minden szokásos téli esemény, most, hogy a karácsonyon túl voltunk. Nyakunkon a február, ami egyenlő a Valentin-nappal, a suli bállal, a születésnapommal – ez utóbbi a világ leghülyébb időpontjában.
A szülinapomon mindig olyan szerencsétlenül éreztem magam, mert a világon tutira csak nekem sikerült február huszonkilencedikén megszületni. Ez pedig sajnos nagyon nem azt jelentette, hogy négyévente öregszem, csak azt, hogy olyan, mintha a többi három évben nem is lenne semmi, amit megünnepelhetnék. Persze mióta már elég nagyok vagyunk az egész éjszakás virrasztáshoz, Natalie minden évben úgy szervezi a bulit, hogy akár suli időben, hétköznapra esik huszonnyolcadika, akár hétvégére, mindig fennmaradunk éjfélig, és amikor az óra 23:59-ről 00:00ra vált, vagyis már nincs huszonnyolcadika, de még nincs elseje sem, és a legközelebb állunk a huszonkilencedikéhez, akkor koccintunk és ünneplünk.
De a perc hamar elmúlik…
Idén megnéztem előre, és pénteknek ígérkezett a nagy nap, a tizennyolcadik születésnapom. Huszonnyolcadikán persze.
Elalvás előtt, a szövegemet gyakorolva ilyesmik jártak a fejemben: tervek. A jövőről, a másnapról, mindenről.
*
Natalie
A könyvekben, filmekben a drámai pillanatokat rendszerint így írják le: olyan gyorsan történt minden. Én világéletemben elképzelni nem tudtam, hogyan is élik meg az emberek ezeket a pillanatokat, minek kell történnie, hogy utána annyira nem találják a szavakat, hogy elintézik ennyivel: olyan gyorsan történt. Hát nem voltál ott? Nem álltál az események közepében? Mi az, hogy gyorsan történt?
Ma értettem meg, mit is jelent ez.
Tudjátok, vannak dolgok, amikről nem beszél az ember. Nem azért, mert nincs, aki meghallgasson. Nem azért, mert nem szeretném kiadni magamból. Csak egyszerűbbnek tűnik, hogyha a lelkemben gyártok egy fiókot mindennek. Szépen belehajtogatom a szomorúságom, és rendben tartom. Időnként – talán egészen gyakran, de sohasem tudhatod – előveszem onnan a bánatom, és nézegetem, de csak addig, amíg nekem jól esik, aztán visszateszem. Tudom, hogy ott biztonságban van. De amint kimondom, egyszerre az egész valósággá válik. A valóság ijesztő. Mintha ennyi lenne a kulcs Pandora szelencéjéhez, hogy a nyílt megfogalmazás rám szabadítja egy élet nyomorúságát.
Vannak tehát dolgok, amikről nem beszélek. Olyasmik, amikkel nekem kell megbirkóznom.
Nem fogok éjszakáról, sötétségről, közvilágításról, a test puffanásáról a végtelen mélységbe írni. Hiszen olyan gyorsan történt minden… ez pedig nem más, mint a „rosszkor rossz helyen” egyik szinonimája.
Rosszkor voltam rossz helyen.
*
Heather
Egy dolog biztos: a holnap. A holnapnál semmi sem biztosabb. Holnap mindig lesz, akármi történjék. A mát elhanyagolhatod, a tegnapot jobb, ha magad mögött hagyod, de holnap, az mindig lesz.
Hogy mit szeretek a színészetben? – kérdezte meg egy alsós ma a szünetben, mire én keserűen felnevettem. Mi sem egyszerűbb ennél! A színészet fikarcnyit sem különbözik a való élettől, és ez az, ami engem lenyűgöz. Az emberek észre sem veszik, vagy csak nem tartják számon, mennyiszer csalnak, hazudnak egyenesen a másik pofájába. Mi ez, ha nem a színészet mesterfoka? Mind álarcot hordunk. Az, hogy én szabadabb keretek között és közönség előtt csinálom, nem változtat senkinek a kétszínűségén.
A minap Natalie szobájában ültünk, péntek délután volt. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben.
- Nat!
- Hm?
- Mi a baj?
- Én… semmi. Igazán.
- Biztos?
- Biztos. Csak, tudod…
- Igen?
- Olyan, mintha félúton elveszítettem volna magam. Vagy csak egy darabot, egy fontosat, nem tudom. Semmi célt nem látok magam előtt. És ez megijeszt. Félek, hogy mi lesz, ha nem találok magamra időben.
- Semmi okod félni.
- Te most ezt mondod, mert már magadra találtál valamiben, amiben tehetséges vagy, ráadásul szereted is csinálni. De nekem mostanában olyan, mintha egy szakadék fölött lebegnék. Van valami, ami visszatart, de mégis… bármikor leeshetnék, mert fogalmam sincs, mi az, ami akadályoz. A jövő mindig bizonytalan, de korábban végig volt egy képem, amilyennek elképzeltem, és aszerint próbáltam alakítani az életem – teljesen mindegy, hogy sikerül-e, a lényeg az, hogy volt egy irány, amit követhettem.
Csend.
- Most nincs semmim.
- Holnap.
- Micsoda?
- A holnapnál semmi sem biztosabb. Gondolj mindig erre.
*
Natalie
Sohasem értem be a második legjobbal. Talán ez az én problémám, hogy… most már igen. Régen abban állt a csodám – ha ugyan lehet néhány sikert annak nevezni –, hogy magamnak állítottam fel a mércét. Magamhoz képest tettem magasra lécet, de addig küzdöttem, amíg végül át nem tudtam ugrani. Csont nélkül. Megdolgoztam érte.
Olyan furcsa kiégettnek érezni magam. Eltűnt a versenyszellemem a saját magammal vívott küzdelmek során, pedig sosem vallottam kudarcot.
Elkényeztetett dolog úgy élni, hogy mindent megkapsz.
Talán az univerzum döntött úgy, hogy elég a hétköznapi boldogságból, tegyünk gyorsan rendet, mert nincs egyensúly. Nekem az égvilágon semmi bajom nem volt a hétköznapi harcokkal, sőt, még jól is éreztem magam a bőrömben. Szó sincs arról, hogy csak a rossz dolgok mellett kezded el értékelni, amid volt, mert én akkor is megbecsültem.
Hirtelen lett olyan minden, hogy a szívem dobogott, mégsem kaptam levegőt.
Kezdtem megfulladni a fiókommal meg mindennel. És hiába mondogattam magamnak, hogy a jövőt túlértékelik; amikor csak a jövőkép volt az, ami azelőtt életben tartott.
*
Heather
Arra emlékeztetett ez az egész, mint amikor a múlt nyáron tíz napot töltöttem a nagyszüleimnél. Kimondhatatlanul szeretem őket; de nem véletlenül mondják, hogy a jóból is megárt a sok. Ott voltak a nagybátyáim, az unokatesóim, meg úgy egyébként mindenki a rokonság apai feléből. Hatalmas volt a felfordulás, a nyüzsgés. Mentünk erre meg arra, kirándulni, strandra, hajókázni, szerintem mindenki jól érezte magát. De ennyi idő alatt nem bírtam nem utálni azzal a kis akadékoskodó részemmel azt, hogy a családban mindig áll a bál. Megállás nélkül. A sok összezárt ember a sok csipkelődéssel próbálja meg kikaparni a másik szemét, hogy mindenáron azt bizonyítsa be, hogy neki és csak neki van igaza. Elegem volt. Lehet, hogy túlságosan rendszerető vagyok – és azt azért belátom, hogy én mindig kompromisszumra törekedtem –, de néha már nem voltam képes elviselni a veszekedéseket, annak ellenére, hogy egyik sem volt komoly.
Ilyenkor jön rá az ember, milyen jó otthon lenni. Nyugalomban.
De aztán hónapokkal később ott álltam Nataliék konyhájában, miközben próbáltam úgy tenni, mintha nem léteznék. Nem volt nehéz, a szülei is pontosan ezt csinálták.
- Nat, erről beszélned kell!
- Nem, anya, nem kell.
- Kicsim, ezzel meg kell birkóznod. Semmi baj. Megértjük. De igazán nem szükséges azt tettetned, hogy semmi sem történt.
- Én…
- Apádnak igaza van, ez így nem mehet tovább!
- De…
- Megmondtam! Ez nem normális!
- Any…
- Istenem, Carl, mániás depressziós is lehet, ha magába fojtja!
Szóhoz sem hagyták jutni.
Nat nekem sem mesélt el semmit részletesen; de nem is kellett. A rendőröknek mindent elmondott, amit látott; rám pedig nem hallgatóságként volt szükség, hanem támaszként.
Szóval némán ültem, mint aki csak egy könnyű, délutáni csevejre ugrott át a legjobb barátnőjéhez, és úgy tettem, mint aki nem is létezik.
*
Natalie
Aggódtak. Persze, hogy aggódtak. A helyükben én is ezt tettem volna. De nem értették meg, min mentem keresztül, akkor sem, ha váltig állították az ellenkezőjét. Máshogy kellett volna mellettem állniuk.
Gyűlöltem, hogy akaratom ellenére nyittatták ki velem a jól őrzött fiókom, benne azzal a sok szomorúsággal. Gyűlöltem, hogy beszélnem kell róla, mi történt, mert a valóság elemi erővel kezdte fojtogatni a torkom. Ráadásul soha, de soha nem fogom elfelejteni a történteket.
Ott voltam azon a bizonyos rossz helyen, abban a bizonyos rossz időben.
Esélyem sem volt megmenteni annak a lánynak az életét. Este békésen sétálok hazafelé, át a hídon, és csak annyit látok, hogy jóval előttem egy sötét alak a mélybe veti magát a korlátról, aztán meg az a rémisztő puffanás…
A helyemben ti is csukva hagytátok volna azt a fiókot.
*
Heather
A mulandóság nem mindig csap ilyen hirtelen az ember arcába.
Mert mégis kik vagyunk mi? Célokat kergető őrültek, akik száz év múlva sehol sem lesznek. Ez nem olyasmi, amit az ember el tud fogadni. Mást sem látsz, mint a sors ellen hadakozó meg nem álló harcosokat, akik megküzdenek minden egyes nappal. De mire fel? – teszed fel a kérdést, és rájössz, hogy Te is ugyanezt csinálod. Háborút vívsz minden egyes lélegzeteddel, maradandót akarsz hátrahagyni, hogy sose felejtsenek el.
A helyszínelős sorozatokban hullák százait boncolják fel a szemed láttára – de az csak díszlet. Nem érdekes. Reklám alatt kimész a vécére. Aztán ülsz a foteledben, és próbálod kitalálni, ki volt a gyilkos.
De semmi, semmi az égvilágon nem tud úgy pofán vágni, mint az élet.
Ezt még a tudomány, a biológia is bizonyítja. Álmodtad már valaha azt, hogy meghalsz? Mondjuk lelőnek? Vagy zuhansz? Azonnal fölébredtél, igaz? Az agy képtelen feldolgozni a halál tényét.
Akkor a szíved hogy lenne rá képes?
*
Natalie
- Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Heather.
- Micsoda?
- Apa azt mesélte, nem sokkal az unokatesóm születése után, hogy amikor a nagybátyám engem először meglátott csecsemőként, akkor az első dolog, amit mondott, az az volt, hogy „nekem is kell egy ilyen.” És, tudod, most már neki is van.
- Értem – mondtam. – Mi a lényeg?
- Néha fogalmad sincs, mi mindent fog megadni az élet.
De akkor hol késik már? – gondoltam.
*
Heather
„Az öngyilkosság az önimádat legtisztább megnyilvánulása.” – olvastam régebben valahol ezt a mondatot. Fennakadt ugyan rajta a szemem, de sosem gondolkodtam el rajta igazán.
Az önimádat legtisztább megnyilvánulása. Milyen választékos megfogalmazás.
És mennyire igaz. Ezek az emberek csak magukkal törődnek.
*
Natalie
Itt, a jelenben állva nem is a velem történtek jelentették a legnagyobb problémát. Nem. Inkább az, ahogy reagáltam rájuk. Teljesen begubóztam. Szerintem joggal, de az is lehet, hogy nem egészen normális földönkívüliként viselkedni a saját bolygómon. Csak idővel már azon kaptam magam, hogy a tulajdon szobámban ülve, ami születésemtől fogva otthont ad nekem, nos – arcul csap annak a gondolata, hogy haza akarok menni.
De hogyha a házam nem az otthonom, akkor hova kéne mennem? Hol érezhetném otthon magam? Hol van az a hely, ami biztonságot ad?
Hajléktalannak érzem magam a saját bőrömben. Sehogy sem találom a helyem.
Nem jó ez így.
Néha bánom, hogy nem vagyok vallásos ember, mert nekik mindig van valami, amihez fordulhatnak. Nekem most olyan, mintha egyedül állnék az egész földkerekségen, miközben senki sem hallja az ordításomat.
Annyi sincs bennem, hogy bármiben is hinni tudjak.
*
Heather
Tudtam, hogy baj van, amikor megláttam. Sőt, volt az egész jelenetben valami természetfeletti, de csontig hatolóan rémisztő is. A naplemente narancssárgára és lilára festette Natalie alakját. Egyik karját kitárta, a másikkal kapaszkodott. Ott állt a híd korlátján.
Egy pillanatra megállt a szívem is.
Miközben odarohantam, a nevét kiabáltam.
De egyáltalán nem volt filmbe illő a helyzet. Nem volt művészfilm, valótlan színekkel, stílusos ruhákkal, és gyönyörű naplementével. Sokkal inkább irtózatosnak, félelmetesnek, és ijesztően valódinak tűnt. Az adrenalin elképesztő gyorsasággal öntötte el a testemet.
- NATALIE! Jézusom! Mit művelsz? Gyere már le! – ziháltam, amikor odaértem.
Az igazi röhej az volt, hogy barátnőm fogta magát és teljes lelki nyugalommal lemászott a korlátról.
Azt hittem, le akar ugrani.
- Mi a fenét csináltál? – kérdeztem, egyre dühösebben.
- Én… csak… én…
- Soha! Érted? Soha többé nem mehetsz fel oda! – már a könnyeim is kezdtek megjelenni, a dühtől vagy a megkönnyebbüléstől, nem tudom.
- Ne haragudj.
- Magyarázd meg!
- Tudni akartam… tudni, hogy milyen érzés.
- Mi?
- Ott állni. A magasban. Lenézni.
Érezni.
Gondolni.
Csend.
- …Tudni akartad, mit látott az utolsó pillanatokban.
- Igen.
- De te nem vagy egyedül.
Azt hiszem, ez a mondatom ríkatta meg. Egyszer csak kitört belőle, mire én szorosan megöleltem. Még mindig dühös voltam, de sokkal inkább magamra, mint rá. Hogy nem vettem észre? Hogy? A legjobb barátnőm pillanatok alatt vált ronccsá, úgy, hogy végig mellette voltam.
A hétköznapok csak vakká teszik az embert.
*
Natalie
Olyan… üres. Semmilyen más szót nem tudok kitalálni, hogy leírjam. A lelkem kong az ürességtől.
Üres.
Üres vagyok.
Epilógus
Heather
Az a baj, hogy segíteni akartam. Mindent megtettem volna érte, és azt hittem, meg is teszek. Aztán kiderült ez az undorító igazság, és legszívesebben a saját kezemmel vertem volna szét egy épületet, ha fizikailag lehetséges.
Mint kiderült, nem az.
*
Natalie
Egészen furcsa belegondolni, ahogy felépítettem magam köré ezt az egész világot. Azt mondják, hogy csak kitaláltam az egészet. Hogy végig egy szobába voltam bezárva, és történeteket meséltem valakiről, akivel soha nem találkoztam, és aki soha nem született meg.
Sokk ért, azt mondják. Sokkos állapotban voltam. Nem voltam hajlandó elviselni a valóságot. Hogy csak egy arasznyi kis távolság választotta el az épelméjűséget az őrülettől, és hogy elég volt ezt az egy centis határt átugrania a tudatomnak, hogy ez megtörténjen. Megtörtént.
Láttam valakit leugrani a mélységbe.
Heather pedig nem létezett.
Azt mondják, most már rendben leszek. Kitaláltam valakit, és ez a valaki segített nekem átvészelni ezt a szörnyűséget. Hiszek nekik, azt hiszem. Nincs más választásom. Heather végtére is sehol nincsen, nem is tudom, hol kéne lennie, de ha itt nincs, akkor valószínűleg tényleg nem létezik.
Egy hónap múlva kikerülök innen, és onnan folytathatom majd az életem, ahol abbahagytam, azt leszámítva, hogy egyedül leszek, mint a kisujjam. De ha valamit megtanultam az elmúlt időszakban, az az, hogy így is lehet boldogulni.
A barátok pedig mindig megtalálnak.
copyright 2010-2012.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés