Kaptam egy nagy kupacnyi ajándékot, többek között azt a gyönyörűséges laptopot is, amin most gépelek; de én csak egyetlen ajándékról szeretnék írni. A nagybátyámék bekereteztettek nekem egy képet - az első lovassys ballagásomról. Kábé hét hónapos voltam. Egy édes, kicsi fehér gombóc az apukám kezében. Meg van már a családi hagyomány, generációk jártak ebbe az iskolába. És én tizennyolc évvel ezelőtt, mit sem tudva még a világról aludtam végig az unokatesóm ballagási ceremóniáját, nem is sejtve, hogy egy nap majd én magam is diákként léphetem át az iskola kapuit. A képen senki nem néz a kamerába. A nővérem ráncolja a homlokát, a nagybátyám és apa engem néz, anyu meg fázósan áll ott köztünk. Egyszerre mosolyogtat meg és szomorít el az egész. Nem érzem magam késznek az előttem álló kihívásra; sokminden vagyok, de "érett" még semmiképp; és szeretnék újra egy kis gombóc lenni  a szüleim óvó karjában, miközben felhőtlenül kacagva élvezhetem az életet. Másrészről pedig hosszú utat tettem meg a mai napig, amit (ha nem is teljes gőzzel, de) végigjártam. Különben is: ki a fene mondja azt, hogy az élet könnyű? Senki. Úgyhogy ne is áltasd magad.