miserable2013.06.15. 21:14, ginna
Tudjátok, nem értem, hogy is van ez. Mikor őrültem meg pontosan? Az biztos, hogy sose voltam normális, de... mikor váltam azzá a lánnyá, aki beleőrül, ha nem láthatja azt, akit szeret? Már úgy tenni sem tudok, mint aki erős. Egy hét rendben van, ha beszélhetünk, de most egy hónapról van szó, és még csak a hangját sem hallhatom, ráadásul már az első napon az épelméjűség határait súrolom. Talán ez is csak egyfajta függőség, gondolom ilyen érzés egy alkoholistának is az elvonón - hogy a legbénább hasonlatot hozzam. Kicsit szégyellem magam. Néha nagyon. De a hiány is olyasmi érzés, ami felerősíti a többit - ilyenkor mindenki más nélkül százszor nyomorultabbnak érzem magam. Ahelyett, hogy tanulnék, bámulom a telefont, amiről tudom, hogy nem fog megszólalni. Hirtelen erős vágyat érzek arra, hogy kimenjek a temetőbe. Sírni volna kedvem. Sorozatot nézek, hogy elvonja a figyelmem. Kezembe veszem a nyelvtantételeket. Elolvasok két és fél oldalt. Leteszem magam mellé a füzetet, és percekig bámulom a semmit. Aztán az érzés felkúszik a karjaimon keresztül a mellkasomba, és kezdődik elölről. A fényképnézegetés, hogy nem tudok koncentrálni, hogy lemaradok a hülye (egyébként elméletben gyönyörűen követhető) ütemtervem teljesítésétől, és a bugyuta gondolataim elkalandoznak. Nem jó ez így. Csak ezt az utolsó néhány napot kellene végigdolgoznom, nem értem, ez miért tűnik a világ leglehetetlenebb dolgának. Öregszem, talán? Sárga vagyok az irigységtől, hogy mások nyári szünete már elkezdődött, és csak süttetném a hasam a Balaton-parton, és nem érdekelne semmi, csak hogy megnyugtassam szegény, ronccsá vált idegeimet.
De ott leszünk majd a strandon. Matrózblúzban a vízben. Ott fogom tudni, hogy végre valahára véget ért ez a hülye időszak. Onnantól pedig... ha megfulladok is rendben lesz minden.
|