Piroska a nagymama felé betéved a hét törpe házába; Hófehérke tökhintóban utazik; Csipkerózsika seprűn lovagolva nyeri meg a Mardekár elleni kviddicsmeccset; és a kis hableány a Tisza-tó mélyén él. A mesék világában olyan egyértelműek a határok, hogy mi a jó és rossz; de a "boldogan éltek míg meg nem haltak" befejezés inkább csak olyasmi, amire vágyunk, nem pedig ami igazán megtörténik. Hol szólnak a mesék arról, hogy a hét törpe nem él meg a bányászatból, ezért marihuána-termesztésből szereznek extra keresetet? Hogy Csipkerózsika retteg az öregedéstől, és a ráncfelvarrás megszállottja lett? Vagy hogy Hamupipőkét a tisztaságmániája az őrületbe kergette, mert nem győzte takarítani a kastély több száz szobáját? Fiatal felnőtt fejjel én már másféle hősökre vágyom. Olyanokra, akik megtanítanak élni a mindennapokban. Akiktől megtanulhatom, mit kell mondani, ha elfogytak a szavak. Akik megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant. Akik túlélik azt is, amibe én talán belehalok.

Azt hiszem, nem is hősökre van szükségünk, hanem példaképekre. Felnézni valakire, aki mindig tudja a válaszokat. Mi emberek ugyanis félünk a kérdésektől. Zavarnak minket, kényelmetlenül érezzük magunkat tőlük, talán ezért is az a kifejezés, hogy "neked szegeznek" egy kérdést, mintha élethalál harcot vívnál, és csak akkor élheted túl, ha elnyökögsz egy meggondolatlan választ.

Na jó, nem is példaképekre van szükségünk, csak egy nagy adag bátorságra, hogy döntéseket hozzunk az életben. Mert, édesem, ez olyasmi, amit sem hős, sem mesefigura nem fog megtenni helyetted. A feladat neve felelősség, és nem bújhatsz ki alóla. Úgyhogy hajrá, mert időhúzással nem mész semmire. Tessék bátornak lenni, és akkor talán egy nap még példakép is lehet belőled.

Úgy értem, sosem lehet tudni.