Ott sétált. Pont ott.

Micsoda? Megismételnéd? Nem értettem tisztán. Azt kérded, hol sétált? De hisz már megmondtam!

Ott.

Hogy ennek semmi értelme? Ugyan már! Miért ne volna? Figyelhetnél arra is egy kicsit, amit mondok!

Sétált. Mosolyogva rakosgatta egymás után a lábait: jobb, bal, jobb, bal, és megint jobb.
Aztán, egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül megtorpant. Somolyogva fürkészte az eget, amiről csillagok milliárdjai kacsintottak vissza rá. És igen, esküdni mert volna rá, hogy hullócsillagot látott.
A csillagok igenlően nevettek.
Szorosan behunyta szemeit, és kívánt. Mikor ez megtörtént, fogta magát, és leült, ott, ahol volt. Megtámasztotta az állát; amikor ezt megunta, keresztbe fonta kezeit. Amikor ezt is megunta, hátradőlt az alkarjára nehezedve, és várt.
Csak ő tudta, mire.

Hé! Cssss! Halkabban! Ne méltatlankodj ilyen hangosan! Nem, nem a szájába repülő sült galambra várt. Tudom. Ne dobálj már! Én is tudom. A valóságban tényleg nem engedheted meg magadnak, hogy leülj, és megvárd, míg minden vágyad valóra válik. De jusson már eszedbe, hogy ez a mese nem igazi! Vagy tudod mit? Inkább azt felejtsd el, hogy ez a valóság.

A horizont szép lassan átment sötétkékből narancssárgába, majd a reggellel megint kékbe. A csillagok még utoljára ránevettek, aztán kihunytak. A Nap égette a szemét, nem tudott arra nézni. Mégsem fordított hátat. Helyette újból lehunyta a szemét.
Hosszú ideig volt mozdulatlan. De valami megváltozott… Most hozzászokott a vakító fényhez, vagy tényleg nem süt rá olyan fényesen? Nem… ez valami más lesz. Pont olyan, mintha… mintha elállná előle valaki a fényt.
Nem hallott semmit, de talán csak azért, mert eddig nem is figyelt rá. Fülelt… de semmi zaj nem volt – a lágy szellő halk suttogását leszámítva. Most kinyithatná a szemét. Talán valaki épp őt figyeli.
Reményteljes gondolat…
De ha nincs ott senki… hogyha nincs ott az égvilágon senki, egyetlen árva lélek sem, akkor csalódni fog.
Csupán egyetlen pillanatig habozott.
Aztán egy arccal találta magát szembe.

Ne ciccegj. Tudom, hogy előre tudtad, ez lesz.
Én is tudtam.

A jól ismert arc őt nézte, merően, mindentudó mosollyal, szinte mozdulatlanul, lassan lélegezve, gyorsan dobogó szívvel.

Te meg ne hazudj, ne csinálj úgy, mintha mindent jobban tudnál, mert tudom, hogy a fejedben egy konkrét helyszínt látsz, hogy Te vagy, aki ül, és amikor kinyitottad a szemed, azzal az emberrel néztél farkasszemet, akit mindig is szerettél volna látni!
Mert én is ezt láttam.

És a kívánság valóra vált.

(c) copyright