A 9 legszörnyűbb dolog, ami rombolja a világot

Íme:

9. A környezetszennyezés

Most bizonyára minden greenpeace-es felteszi magában a kérdést, hogy mégis mit keres ez a kilencedik helyen, amikor minimum az elsőnek kéne lennie. A válasz egyszerű: fogalmam sincs. Csak szeretnék nehezen megfejthetőnek tűnni; meg talán idetéved néhány kettő darab agysejttel rendelkező hím egyed is…

Amúgy azért a kilencedik, mert ide írtam, és mert az első a legborzasztóbb.

Szóval, maradjunk témánál. Igazándiból nem is kell rajta sokat magyaráznom, azt hiszem. A huszonegyedik században élünk, már kezd egyre tudatosabbá válni a környezetvédelem, bár úgy gondolom, ezzel az emberek talán egy kicsit elkéstek… minden dzsuvát a következő generációnak kell eltakarítani. Akkor már csináljuk rendesen…

 

8. Hogy a Csillagok háborújában hibernálták Han Solot

Csalás! NEM ÉR! És nem igazság! Egyáltalán nem igazság! A sorozat leghelyesebb szereplőjével így elbánni! Emellett simán eltörpül az a tény, hogy pár jelenettel később Darth Vader közli Luke-kal, hogy „én vagyok az apád.”, mert ilyenkor még mindig sokkban vagyunk, hogy hogy voltak képesek LEFAGYASZTANI a kedvenc szereplőnket! És a következő részig fel sem olvasztják, ami nem kárpótol senkit, merthogy ez egy szörnyű, és megbocsáthatatlan bűn, egy főbenjáró vétek!

Sokk éri a tv nézőket, akárhányszor megnézik, újra meg újra mentőt kell hívni annak ellenére, hogy ők váltig állítják durcás mártír képpel, „kutya bajuk”, csak épp meg tudnák fojtani a szívtelen forgatókönyvírót. La puff. Mert hát az ilyen embernek van egyáltalán SZÍVE? Biztos, hogy ez számára csupán egy szótári szó.

Bár valamennyire talán mégis tudhatja, ha megnézzük, hogy a legeslegvégén mi lesz hajdani Anakin Skywalker-rel…

Az élet nagy kérdései.

 

7. Ha bajok vannak reggelinél (végül is ez a nap legfontosabb étkezése, nem? Az a minimum, hogy legalább ez minden nap zökkenőmentesen menjen.)

Nincs annál rosszabb, ha kifogy reggel a tej (vagy legyen az bármi, amit Te reggelire kívánkozol elfogyasztani). Képzeld el mondjuk, hogy a hétköznapok rohanásában, éppen, hogy felráncigált ruhával és tűrhetőre rendbe hozott külsővel leviharzol a konyhába, nem is kell mondanom, ráadásul még késésben is vagy, és mint a szélvész kinyitod a hűtőajtót, megragadod a zsákmányod, ami jelen esetben a tejes doboz képében jelenik meg, ám csalódottan konstatálod, miután eljutott az agyadig a kezedben tartott tárgy súlya, hogy az alján alig lehet valamennyi. Reménykedve kiöntöd a poharadba, hátha elég, hátha… de az edénynek csupán a háromnegyedét telíti el, vagy még kevesebbet. Az, hogy ilyen kevés miatt újat kell bontanod, iszonyúan feldühít, de azért kelletlenül beslattyogsz a spájzba, megragadsz egy bontatlan palackot, de olyan hirtelen hajolsz le érte, hogy rendesen meghúzódik tőle a derekad, ami miatt a nap hátralevő részében olyan embereknek fogsz sopánkodni a munkahelyeden, akik erre egyáltalán nem kíváncsiak. Miután tejcseppekkel rendesen elárasztottad a konyhaasztalt (még pluszmunka a feltörlésük is) végül sikerül kinyitnod a flakont, és pótolni a bögrédben a hiányt. Sietősen elpakolsz, és már iszod is a jól megérdemelt reggelidet, miközben az általad falra szerelt órára akad a tekinteted, amit abból a célból raktál a saját orrod elé, hogy minden reggel időben legyél, de sikerül pont az ellenkezőjét észrevételezned: elkéstél! Ez nagy sokkhatásként ér, és ijedtedben kiköpöd a szemközti falra a szájüreged tartalmát (hogy művészeti alkotásként még egy hónapig emlékeztessen erre a szörnyen dühítő reggelre), amiért olyan sokat szenvedtél az imént. Majd kabátot ragadsz, útközben megpróbálsz kitalálni valami tűrhető magyarázatot a késésed okára. Milyen kár, hogy a nagyanyádat már háromszor „eltemették”…

 

6. Hogy a csoki hizlal

Annyira nem ér, felháborító, hiszen ez az az étel, amit minden elkeseredett nő eszik bánatában; ez az a finomság, ami nélkül élni nem lehet; ez az egyetlen olyan dolog, ami elősegíti a boldogsághormon termelődését a szervezetben; és mindezek ellenére vele van az ételek hátrányának legnagyobbika: hizlal. Hát kérdem én, igazság ez?

Hiszen, ha az ember csalódik, mit tesz? Naná, hogy csokit eszik, mert a remény mindig megvan, hogy otthon kisírt szemekkel valahonnan, mint villámcsapásként a csoda elönt az endorfin, és akkor majd minden rendbe jön, ami persze nem fog megtörténni, de kicsit úgy érezhetjük, büntetlenül zabálhatunk. De miért is büntetlenül?

Ja persze, mert HIZLAL.

Gyarlóság! A csoki barnán virító sebhely az emberiség arcán.

 

5. Az iskola

Az iskola az az oktatásügyi intézménynek álcázott fegyház, ahová azért kényszerítik be társadalmunk kis- és fiatalkorú tagjait, hogy nem kívánt mértékű fejtágításra és szocializálódásra kényszerítsék őket, hogy már óvodáskorukban, pelenkában kénytelenek legyenek olyan horderejű döntéseket hozni, mint például: mi leszek, ha nagy leszek? Vagy ha ők erre kérdésre beszédkészség híján még nem tudnak válaszolni, akkor a szülők döntsék el, hogy namostakkor a gyerekem ezt tuti szereti csinálni, és ehhez alkalmazkodva küldjék a szerencsétlent az arra szakosodott iskolába, hogy végleg megromoljon a világról alkotott nézetük a kis drágáknak. És akkor a gyerekkorukat abban az épületben töltik, ahol idővel normálisnak tartják, hogy olyan társadalmi környezet veszi őket körül, ahol a gazdag és nagyképű gyerekek kilökik a hintából a szegény és visszahúzódó társaikat (persze nem feltétlenül ezekben a párosításokban), és hogy ez a trauma végül különálló klikkeket alakítson ki. És, amint ezeket az akadályokat leküzdvén (vagy sem), sok kínszenvedés árán felvételizzenek egy olyan középiskolába, ahova semmi kedvük még évekig járni, mert itt már a tanárok is olyan mértékű félreértésekkel tömik a fejüket a házi feladatok révén, amiről azt állítják, hogy a felnőtté válás fontos szakasza, mert ha nem teljesítik ezen kötelességüket, nem állnak majd helyt a nagybetűs Életben, ami természetesen egy SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG. Tehát ez az intézmény tényleg csak arra jó, hogy az egyébként teljesen tehetséges fiatalok napjából minimum hét órát vegyen el az, hogy egy épületben poshadjanak, ebédeljenek, délután négykor hazaérjenek, és további hét órát tanuljanak és készüljenek a következő nap hét órájára, és semmi idejük ne maradjon olyan apróságokra, mint például, nem is tudom, amit szeretnek csinálni. És még nem is említettem azokat, akik nem létező szuperhős képességeket kénytelenek fejleszteni az időbeosztásukkal kapcsolatban, mert különórákra járnak, zenélnek, sportolnak; ezáltal este nyolckor holtfáradtan érkeznek meg az otthon melegébe, és éjjelbe nyúlóan magolnak olyan dolgokról, aminek a nagy részére soha életükben nem lesz szükségük.

Hát, kábé ennyi értelme van az egésznek.

 

4. A szerelem

Az a 99%-ban totálisan elcseszett dolog, amiből a filmipar és a könyvkiadók mindig, a virág- és édességboltok Valentin-napon és szakításokkor meggazdagodhatnak, ennek ellenére mégis embereket tör össze totálisan és visszavonhatatlanul az év 365 és egyharmad napján, amíg azt a nyamvadt 1%-ot, a nem létező kivételt, a tökéleteset, a nagy ő-t keresik; akinek a mondabeli jellemvonásairól a hosszú, keserves időszakok alatt olyan mértékű elvárásokkal egészült ki a végtelenbe vesző tulajdonság-lista, hogy nemhogy élő, de álombeli példánya sincs már ennek a szerencsétlennek. Különben sem értem az ilyeneket; hogy hagyhatják, hogy ez a baromság, ami csak egy icurka-picurka részét képezi az életüknek, ennyire meghatározó legyen, csak azért, mert a trend így kívánja? Én normális akarok lenni, mert hiába van nekem is rózsaszín köd a szemem előtt, ki akarok és ki is tudok látni mögé, el, egészen messze, még ha egy cuki fej kicsit takarja is a kilátást.

A statisztika csak az elmebetegek miatt tart ezen a gyászos szinten, akik mindig a dolgok elé akartak menni, ahelyett, hogy megvárnák szépen, türelmesen, míg Ámor be nem sétál az életükbe; így csökkentve le az esélyeiket az 1%-os fogyatékos szintre.

 

3. Betegségek

Undorító, megfékezhetetlen, szomorú, fájdalmas, és gyakran - de még milyen gyakran! – gyógyíthatatlan és megsemmisíthetetlen. Értem én, hogy az emberiség száma abnormálisan megnőtt ezen a bolygón, de az univerzum gondolkodhatott volna egy icuri-picurit előre, ahelyett, hogy ilyen tisztességtelen eszközhöz folyamodott volna, hogy a népességet egy kicsit egészségesebb mértékűre csökkentse, az amúgy nem is olyan elenyésző felületű bolygónkon.

 

2. Sirius halála a Harry Potter és a Főnix Rendjében. 

Kiábrándító. Tudtuk előre, és mégis. Hogy volt képes megölni azt az embert, akit alig két éve kapott csak vissza, és aki pótolta valamelyest a szülei után érzett veszteséget, a szegény, árva fiú lelkében? Hiszen végre volt valaki, akitől Harry tanácsot kérhetett, akire számíthatott minden helyzetben, és még meg sem ismerhette igazán, máris elveszítette?

Csak egy Adava kedavra volt, és vége.

Hát nincs még ez a fiú amúgy is eléggé traumatikus állapotban? Egy pszichopata állat legyilkolta a családját, aztán még iskolába is kell járnia, ahol évente egyszer őt magát is megpróbálja kicsinálni, miközben a szerény tehetségű gyerek még csak alig jött rá, hogy hoppá! varázsló vagyok, aztán persze azt is megtudja, mi áll a jóslatban, és még sorolhatnám ítéletnapig; és az írónő az egyetlen, tényleg egyetlen embert takarítja el mellőle, akire tényleg és igazán támaszkodhatott.

Komolyan mondom, hogy az olvasónak nagyobb volt a trauma, mint Potternek.

Drága Tapmancs, nyugodjék békében.

 

1. A háborúk.

A leges-leges-leges-legszörnyűbb.

És visszatértünk az óvodába, ahol a két, visszafejlődött, ősember agyi szintjén álló, verekedő kisgyereket az óvó néni választ szét, hogy öt perc múlva majd ott folytathassák, ahol abbahagyták félreértéseik eme primitív és durva rendezését, ami aztán végképp nem tanít meg senkit semmire, vagyishogy az erőszak egyszerűen nem megoldás, hogy rendezzük a problémáinkat. Ez így van, untig ismételt formában, mert ne mondja nekem senki, hogy ezt nem próbálták meg soha beleverni belenevelni, mert az elmélettel az égvilágon mindenki tisztában van, tudjuk jól. De ha belegondolunk maga a történelem a világ legrosszabb példája… ott vannak előttünk a nagy emberek, Napóleon, Hannibál, Cézár, Miltiádész, Nagy Sándor, és még sok százan, akik mind-mind hadvezérként, véres úton szereztek hatalmat és nevet maguknak.

De milyen áron?

Lehet, hogy a békéért küzdő hippi-korszak csak a hatvanas években, a vietnámi-háború alatt jött divatba, de akkor sem akarom elhinni, hogy vannak emberek, akik bármire képesek, csak hogy ne kelljen kompromisszumot kötni.

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés