Én nem az a fajta lány vagyok, akit megnéznek az utcán, leszólítanak egy buliban, vagy akitől egyórás ismertség után randit kérnek - és ez legtöbbször így van jól. De néha szeretnék az a lány lenni, aki a fiú haverjaival lóg, aki nem képtelen beszélgetést kezdeményezni mert fél az elutasítástól, aki minden nyáron másba van belezúgva, és habozás nélkül  cselekszik és tesz meg mindent amit kell. Csakhogy én nem ilyen vagyok. Százszor is elképzelem, milyen lehetnék, vagy milyen lehettem volna. Hozzám nagyon nehéz közel férkőzni, erre pedig kevesen veszik a fáradságot - nem tartják érdemesnek. Az igazság az, hogy én sem tartom annak. Legtöbbször egy szürke pöttynek érzem magam az emberek színes rengetegében, akik inkább szeretik a színeket, mint a szürkét. Inkább csak várok valamire, ami nem fog eljönni. Épp elég tündérmesét, buta amerikai filmet láttam ahhoz, hogy álmodozzak valakiről, akinek a szürke a kedvenc színe, és megküzd azért, hogy közel kerülhessen hozzám, és én csak ennek a bizonyos embernek fogok megnyílni. De tudom, hogy hiába várok. Maradok az a szürke lány, akinek fárasztó poénjai vannak, aki kétbalkezes és kétballábas, és folyvást elpirul minden kínos helyzetben. Aki lehet, hogy szürkének tűnik, mégis a zöld a kedvenc színe. Nem fog megváltozni..
És én ilyen maradok.