(Miközben írtam, ártatlan, álmodozó, reménykedő gyerektekintetek lebegtek a szemem előtt. Nagyon akarom, hogy ez az út Erdélybe megvalósulhasson.)

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy tündér, aki felhőkön táncolt, egy virágban lakott, az Ég könnyeit itta, és mindig együtt mosolygott a Nappal. Ez a tündér azonban nem volt közönséges – boldogságtündér volt ugyanis. Meg volt hozzá az ereje, hogy boldogságot fakasszon mindenütt, ahová tündérport szór.

A kis tündér kerülte az embereket. Úgy érezte, nem bízhat bennük, de nem ez volt az igazság. Valójában csak csalódott bennük, de mint tudjuk, a csalódást alábecsülik. Ha egyszer elvesztetted a bizalmadat valakiben, azt nagyon nehezen tudod visszaszerezni, sokszor nem elég a szimpla bocsánat.

Mindenesetre a tündér az erdő mélyén élte világát, nem számítva sok látogatóra. És mivel szerette és tisztelte a természetet, teljesnek érezte az életét. Időnként persze fel-felbukkant néhány kiránduló, akik szóba elegyedtek vele. A boldogságtündérnek mindig csak három kérdése volt hozzájuk, és ebből a három válaszból ő mindig meg tudta ítélni, hogy az illető méltó-e a tündérporára, ami boldogságot hoz annak, akire rászórják.

Az első kérdés ez volt: Ki vagy te?

Erre általában ilyen válaszok érkeztek:

- Lajos vagyok.
- Árufeltöltő vagyok a Tescóban.
- Gazdaságinformatikus vagyok.

A második kérdés így hangzott: Mi szeretnél lenni?

Ilyenkor is igen hasonló feleletek érkeztek:

- Milliomos.
- Híres akarok lenni.
- Programozó informatikus.

A harmadik kérdés így hangzott: Boldog vagy?

A válaszok:

- Nem tudom.
- Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.
- Örülök, mert találkoztunk.

De rögtön utána ilyenekkel folytatták: „Segíts rajtam!”, meg „Szánj meg!”, és „Szeretnék boldog lenni!”, végül pedig „Kérlek, adj a tündérporból!”

Ezek az emberek nem voltak méltók a porra. A boldogságtündér azért volt ilyen szigorú velük, mert réges-régen, még amikor egy faluban élt emberek között, arcátlanul használták ki és pazarolták el az erejét. Minden problémájukra tündérport szerettek volna kapni gyógyírként, és éktelen haragra gerjedtek, amikor nem lettek azon nyomban boldogok. Az önzőségük vakká tette őket, nem tudván, hogy a por nem a kész boldogságot, hanem annak csupán a csíráját ülteti el az életükben. Nem úgy megy az, hogy egy másodperc alatt minden megoldódik. Az aprócska, akkor még érzékelhetetlen kis kezdeményt neked kell naggyá tenned. Azt hiszed, a boldogságért nem kell megdolgozni? Tévedsz, barátom. Ez az egyetlen dolog, amit erőfeszítések nélkül soha nem kapsz meg.

Ez a boldogságpor kulcsa. És csak nagyon kevesen képesek felismerni ezt a titkot az emberek közül, akik hozzászoktak a szürke, egyhangú életükhöz, és ahhoz, hogy általában túl lusták akár a legkisebb erőfeszítéseket is megtenni az álmaik érdekében.

A kis tündér tehát ott élt az erdő mélyén, és csak nagyritkán találkozott olyasvalakivel, aki meg is érdemelte volna a segítségét – történetünk napja azonban pontosan egy ilyen kivételes nap volt. Már azért is, mert a kis boldogságtündérnek elég volt az első két kérdést feltennie ahhoz, hogy lássa, az arra tévedt lány nemcsak, hogy megérdemli, de szüksége is van a porra.

- Ki vagy te? – kérdezte a tündér.
- Én még senki vagyok – válaszolta a lány.

- Mi szeretnél lenni? – tette fel a második kérdését.
- Boldog.

A rendhagyó válaszokat rendhagyó harmadik kérdés követte:

- Mit csinálsz itt?
- Kitalálom, mit kezdjek az életemmel.

A kis tündér elmosolyodott. Ebben a lányban pontosan azt találta meg, amit mindenki másból hiányolt: a küzdést. Felajánlotta hát neki a tündérport, de újból nem megszokott dolog volt a felelet:

- Nem kérem.

A boldogságtündér szóra nyitotta a száját, hogy kérdőre vonja, vagy csak egyszerűen magyarázatra leljen a lány viselkedésében, mégsem tette. Olyan elszántság lángolt a lány szemében, ami belefojtotta a szót az erdő lakójába. A lány pedig valószínűleg rájött arra, amire még a por tulajdonosának sem sikerült.

Akiben megvan a küzdés, annak nincs szüksége semmilyen tündérporra a boldogsághoz.

Mert ott van benne.

Időbe és kemény munkába fog telni ugyan, és a fáradságos út során nem egyszer fogja majd úgy érezni, hogy feladja – mégis mindig küzdeni fog tovább. És abban a szempillantásban, amikor sikerül megvalósítani az álmát, olyan boldogságot fog érezni, hogy tudja: megérte. Minden csepp verítéke ezért a pillanatért volt.

És ez a pillanat talán másnapra elmúlik, de jönni fog egy újabb álom, amiért ugyanúgy érdemes megküzdeni.

Tündérporral, vagy anélkül.

 

Copyright(c) 2011.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés