Nem tudom szavakkal leírni. Nem tudom megfogni. Kicsúszik a kezem közül, az ujjaim közül, próbálom megragadni, de nem megy. Köddé válik, eltűnik, utat talál egy másik univerzumba; olyan, mintha vizet próbálnék megtartani a markomban, kifolyik, kiömlik, a végére csak cseppek maradnak, de végül mégis csak felszárad az utolsó kis molekuláig.
Nem tudom megfogalmazni. Ez több annál, mintsem szavakba öntsem. Mélyebb annál, mintsem alá tudnék merülni anélkül, hogy megfulladjak. Bonyolultabb annál, mintsem meg tudnád érteni. Ez az illékony, átlátszó, megfoghatatlan dolog marionett-bábúként játszik velem, mintha madzagok lennének rám kötözve, és csak nevet rajtam hangtalan, gúnyos mosolyával, miközben a könnyeimet issza. Testet ölt a lelkemben tomboló vulkán, a fájdalmam a fortyogó láva -

És én hagyom. Hagyom, hogy kimondatlan maradjon.