papírra vetett2012.02.13. 19:56, g.i.n.n.a.
késő este, törizété tanulás helyett jön csak az ihlet
Egy kicsit mindig meglepődöm azon, ahogy az emberek látnak engem, mert valahogy sose illeszkedik be a saját magamról alkotott képembe. Jól bírom. Erős vagyok; azt mondják. Micsoda? Hogy én erős? - gondolom közben. Mindennek érzem magam, csak annak nem. Értéktelennek, boldogtalannak, céltalannak, szánalmasnak, depressziósnak - igen. Erősnek? Soha. Felépíteném a saját prozac-országomat, ha lehetne, de Elizabethtel ellentétben nekem semmi testi tünetem nincs. Nem gömbölyödök össze a padlón, és nem írtak fel gyógyszert a gyászra. Ezt jelenti erősnek lenni? Elrejteni az összes könnyem, hogy itthon egyedül megmártózhassak bennük, mikor senki se lát, és fulladjak bele, mert olyan rohadtul erős vagyok, ugye? Ti mondtátok. De valójában gőzötök sincs róla, mit jelent. Tudat alatt nem is szeretnétek megtudni. Elégedettek vagytok, hogy a gödör alján fekszem, és szeméttől bűzös ruhát viselve hazudom azt, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni szeretnék; és inkább csukjátok be a szemeteket, hogy ne lássátok és inkább befogjátok az orrotokat, hogy ne érezzétek: valami nincs rendben. Mert nincs. Nem vagyok jól. Tessék; kimondtam. Ez az, amit végig mondanom kellett volna. De mivel a számmal olyan ügyesen hazudok, az elcsukló hangom mintha semmiség lenne, a könnyek a szememben csak a hidegtől, a táskák a szemem alatt véletlenül kerültek oda; mindenre tudok kifogást találni, csak azért, hogy elégedettek maradhassatok: ó, hát persze, értem már, minden olyan kibaszott egyértelmű, nyilvánvaló, hogy nem boldogtalan; ha az lenne, a sírás miatt csuklana meg a hangja, könnyezne és dagadna be a szeme, de én inkább a vakot játszom, csak az istennek se kelljen megtudnom, mi az a szörnyűség, ami ezt teszi egy emberrel.
Vegyétek fel a napellenzőt, mert az álarc már rajtam van. Én erős vagyok. És ti?
|