A modern társadalom:
Az önző társadalom

Mindenkinek megvan a maga története. Események sorozata, melyek magukba foglalnak minden nehézséget, minden kihívást és minden tragédiát, amin az illető valaha is keresztülment. A probléma csupán annyi: mindenki el van foglalva a sajátjával. Senki sem kíváncsi a másik történetére. Nem hallgatjuk meg és nem figyelünk egymásra. Mondhatjátok azt, hogy a mai társadalom nagy betegsége a túl gyors fejlődésben durvult el, az internet és minden más modern találmány segítségével, amik lehetővé tették, hogy az emberek mögéjük meneküljenek, elbújhassanak, hogy valaki más nevét és személyazonosságát használva hanyagolják el az emberi kapcsolataikat és veszítsék el egyre inkább a kapcsolatot a külvilággal. Ami talán igaz is. Ennek ellenére mást sem látok, mint kétségbeesett gyerekeket, akik elkeseredetten próbálkoznak, hogy kitűnjenek a tömegből. Akaratlanul is arra gondolok, amit az iskolában tanítottak, hogy végigvezettek minket az összes művészettörténeti korszakon; hogy fokozatosan láttuk évszázadról évszázadra, hogy az alkotó személye egyre fontosabb lett, és hogyan találtak rá idővel az önkifejezésre: az egyén és egyéniség kifejezésére. De átestünk a ló túloldalára. Egyre többen vagyunk a világban, és mást sem akarunk, minthogy észrevegyenek. A tömeg közepén állva, emberekkel körülvéve sem érezzük jól magunkat, mert mindennél jobban el akarjuk kerülni az elkerülhetetlent: hogy egynek tekintsenek a sok közül. Hogy mi a baj a társadalommal? A ’modern’ helyett egy másik jelzőt használnék, hogy leírjam: önző. Szerelmesek vagyunk a saját tükörképünkbe. Az emberek egymás vállát taposva próbálnak az élre törni, kitűnni, de csak azt érik el vele, hogy szinte soha nem jutnak el a csúcsig, ám a kapálózás közepette valaki mindig a földön köt ki. A homlokunkra van írva, milyen elkeseredetten vágyunk a figyelemre; arra, amit – mivel annyira csak magunkkal vagyunk elfoglalva – mi sem adunk meg másoknak. Kiabálhatod a saját történetedet, hisztizhetsz és toporzékolhatsz addig, amíg vörös nem lesz a fejed és beléd nem nyomnak néhány adag nyugtatót; a káosz és a hatalmas ordítozás közepette sosem fogják meghallani, amit mondani akarsz, annyira kétségbeesetten kiabálják ők is a maguk mondanivalóját. Azt mondjátok, ez a modern társadalom, nesze, tessék: szabadságot, lehetőségeket, az önkifejezés eszközeit adtátok mindenki kezébe a fal nagyságú tükörrel együtt, ami lehetővé tette, hogy magukon kívül semmi mást ne lássanak. Ahelyett, hogy végre figyelni kezdenének egymásra. Ne állj be a sorba, ne gondolkodj úgy, ahogy mindenki más, ne légy egy a sok közül, egy birka a végtelen nyájban. Milyen szép, milyen inspiráló gondolatok! Az eszetekbe sem jut, hogyha vennétek a fáradságot megismerni egymást, odafigyelni egymásra; fele annyira sem éreznétek magatokat magányosnak, vagy megnemértettnek. Hogyha nem a tömeg részeként, hanem személyenként tekintenétek mindenki másra; ha hallgatnátok néha a kiabálás helyett; ha ablakokra cserélnétek a tükröket, könnyedén észrevehetnétek, hogy nincs semmiféle tömeg. Csak egy hatalmas felfedezetlen könyvtár, tele történetekkel.

Nem pszichológusokra lenne szükségünk, hanem barátokra. Olyan emberekre, akik amikor velünk beszélnek, csak minket hallanak, és akik ha beszélnek, meghallgatásra találnak nálunk. Ennyi a kölcsönös bizalom; ilyen egyszerű az egész. De mégis mit mond el az a társadalomról, hogy vadidegen embereknek könnyebben öntjük ki a szívünk, mint bárkinek, aki egy kicsit is ismer minket? Merthogy így van. Az emberi kapcsolataink teljesen elkorcsosultak. Ez a természetellenesség pedig beette magát a lelkünkbe. Miért van annyi depressziós ember? Miért olyan nehéz megelégedni a saját valóságunkkal? Valami mindig hiányzik és ráadásul rendkívül ügyesen, sőt, ravaszon emlékeztet rá folyton, mennyire sivár a világ körülöttünk. De emlékeztetés-e vajon? Mi van, ha megkérdőjelezzük? Mi van, ha nincs igaza? És egyébként is: mit jelent az, hogy sivár? Akárki lehetsz, de leszel-e bárki, ha még te sem tudod pontosan, ki vagy? Ez a világ legközhelyesebb kérdése, olyan, amire senki sem tud igazán válaszolni, mégis ez az idegesítő, megérthetetlen dolog olyan töréseket okoz az emberek lelkében, amiket lélekbúvárok, vagy specialisták – nevezd, aminek akarod – próbálnak helyre hozni. Sehogy sem jó ez így. A beteg, magányos lélek gátlásokat szül, bizalmatlanságot; és mindezt az emberi kapcsolataink sínylik meg. Az lenne az egészséges társadalom, ahol a pszichológusok éhen halnak.

Érdekes belegondolni abba is, milyen hatással van ránk a folyamatos népességnövekedés. Nem tudni, mennyit bír még el belőlünk a Föld. Régen sokkal kevesebben voltunk, de egyszerűbben is éltünk. Talán nem tudtuk pontosan, mekkora a lakossága a tőlünk tíz szélességi és nyolc hosszúsági fokra lévő községnek a három évvel ezelőtti népszámlálási adatok szerint, de enélkül is nagyon jól boldogultunk a saját kis életünkkel. Egy szóval se mondom azt, hogy a találmányok nem vittek minket előrébb, de azt határozottan állítom, hogy nem használjuk őket megfelelően. Maga a tudat, hogy több mint hét milliárd ember él a Földön elegendő kellene hogy legyen, hogy sose érezd magad egyedül a világban, de a köztudatba egészen máshogy épült bele a tény: hét milliárd ember vesz körül, és mégis végtelenül magányos vagy. Itt a paradoxon, tessék; ti alkottátok, mert ezt követve éltek, hagyjátok, hogy a magány penészesen és büdösen beegye magát a tudatotokba, miközben minden eszköz a rendelkezésetekre áll, hogy tegyetek ellene valamit. A telefont nem azért találták fel, hogy fényképezkedj vele, hanem azért, hogy felhívhasd azokat, akik messze vannak tőled; és az interneten keresztül emberek millióival tarthatnád a kapcsolatot, ha nem arra használnád, hogy elbarikádozd magad az emberek kíváncsi tekintete elől. Mert félreértés ne essék: kíváncsiak. Talán nem mindig mutatják ki – a közömbösség álarca a legjobb páncél –, de fognak érdeklődni irántad. Ha nyitsz feléjük, ők sem tesznek majd másként.
Persze a pszichopatákat jobb elkerülni.
De sose érezd magad egyedül azért, mert azt választottad, hogy így lesz, és belülről ügyesen összeragasztottad a téglákat magad köré, aztán csodálkozol, hogy spontán nem állt még neki senki szétrúgni egy barátságtalan tömbnyi falat. A népességnövekedés önmagában valami ijesztő, kontrollálhatatlan dolognak tűnik, de sok magánytól kímélné meg magát az ember, ha lehetőségnek és nem barikádnak tekintené a többieket.

A szomorú helyzet viszont az, hogy mindezt pokoli nehéz beismerni. Még nehezebb eszerint élni. A kényelem nagy úr, és meghatározza minden döntésünket a kis rohadék. Minden lépés nehéz, és ami nehéz, azt nem szereti senki csinálni. Mindazt, aminek nem lesz meg azonnal az eredménye, időpocsékolásnak érezzük. És itt van az igazi probléma, ami valójában nem az, hogy hét milliárd ember járkál ezen a bolygón, hanem az, hogy az emberi kapcsolatok iszonyú bonyolult, átláthatatlan dolgok, és nem vesszük a fáradságot felemelni az elhízott hátsónkat a tévé elől. A rohanó világ sebességét nem a kábelek terheltségi szintjében kéne mérnünk, hanem az elpazarolt idővel, amit arra használunk, hogy feladjuk azokat a dolgokat, amiket nem kapunk meg rögtön. Minden lehetséges módon próbáljuk a kemény munkát és az erőfeszítést kiirtani az életünkből. Lustaság… kényelem… jelentenek ezek egyáltalán valamit? Önzőség. Ebben a szóban mindkettő benne van. Szeretném azt hinni, hogy az igazi önzetlenség még nem halt ki teljesen az emberekből, mert egy ideális világban (akkor is, ha ilyen nem létezik) jelen kell lennie a természetes jóságnak; legalább a csírájának, hogy törődünk a környezetünkkel, a társadalmunkkal, amit a valóságshowk és intelligens mosóporok még nem irtottak ki a lelkünkből. Lássuk be, hogy talán nem egészséges a társadalmunk, és én ugyan ráaggattam az önző jelzőt, ez nem jelenti azt, hogy a nevetés és a jóság nem ellenszer.
A változáshoz ugyanis sosincs túl késő.