Furcsa újra látni, hogyan esek szét darabokra; mintha kívülről nézném magamat. Hullámvasút ez az egész, egyszer már azt hiszem, jól vagyok, és elhiszem, hogy jól leszek, aztán hirtelen a semmiből tör rám a depresszió újult erővel, és nem tudom, hogyan kászálódhatnék ki belőle megint. Néha szeretném, ha rám lenne tetoválva, ha lenne valami látható jele, akármi, amiből mindenki tudná, hogy sérült vagyok, máskor meg el akarom felejteni az egészet, de olyankor gyűlölöm magam. Jól akarom magam érezni a bőrömben, és állandóan kutatok valami motiváció után, hogy hajtson, de ez nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű. Elveszítettem valamit, valami fontosat magamból, valamit, ami régen ha nem is volt tábortűz, de mint egy kis gyertya, állandóan ott lángolt bennem, most meg leöntötte valaki egy vödör vízzel, és én nem tudok csodát tenni, mert nincs az a gyufa, ami újra meggyújtaná. Soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Gyakran meggyőzöm magam, hogy ez így van rendjén: egyedül lenni, látom magam előtt, hogy magányosan halok meg, és napokkal később találnak majd rá a szomszédok az oszladozó hullámra, mert igazából senkinek sem hiányoztam. 
Nem kellek senkinek, a rohadt életbe. Ez van.