Majdnem beszéltem róla. Egy aprócska hajszálnyi, egy milliméternek csak a töredéke volt a határ: hogy mégsem. Az a majdnem fog engem egyszer a sírba kergetni. Persze, jó vicc, mert valójában nem is rólam van szó. Ilyen majdnemekből áll az életem, mintha semmit sem fejeztem volna még be. A szégyen kellemetlen, már-már elviselhetetlen érzése árasztotta el a vénáimat is, ahogy - mint egy végtelenül béna, valószerűtlen amerikai filmben - beviharzottam a mosdóba, bezárkóztam az egyik fülkébe, és némán zokogtam a tenyerembe, azt kívánván, bárcsak újra kisgyerek lehetnék. Akkor még el sem tudtam képzelni, hányféleképpen lehet összetörni egy szívet.
Vissza kell, hogy találjak önmagamhoz. De vajon akkor is, ha közben el kell hagynom mindenki mást?