Annyira butának érzem magam, amikor arra gondolok, azt hittem, tényleg meg fog változni. De mostanra már elmaradoznak a telefonhívások, és egyre kevesebb a mondanivaló. Szép kis álarc volt ez a hirtelen jött gondoskodás, ami, úgy látszik, mostanáig tartott csak ki. Örült a szívem miatta a sok zokogás mellett. A világ minden nap pár percre kizökkent a sarkaiból. És most? Most meg... azt hiszem, visszatérünk a rendes kerékvágásba.
Még akkor is, ha soha nem lesz már újra rendes.

„Amennyire meg tudom ítélni, Suzanne rengeteget keres azzal, hogy egy csomó embert ugráltat maga körül. Karrierjét tehát rajtam alapozta meg: a gyakorlóidejét velem töltötte a szülői házban. Apánk a negyvenkilencedik születésnapján halt meg, fűnyírás közben; anyánk pedig soha többé nem tért igazán magához a halála okozta megrázkódtatásból. Suzanne, aki nálam tíz évvel idősebb, felvette a ledobott ostort. Tett róla, hogy megcsináljam a leckéimet, kitöltsem a jogi iskolába a jelentkezési lapokat, és megfelelően nagyot álmodjak. Okos volt és szép, és mindig, mindenütt tudta, hogy mit kell mondania. Elviselt bármilyen nehézséget, és megtalálta a módját, hogy begyógyítsa a sebeit, és ezért is lett olyan hihetetlenül sikeres a munkájában. Ugyanolyan jól érezte magát egy igazgatótanácsi ülésen, mint kocogás közben, a folyóparton. Őt figyelve minden olyan könnyűnek tűnt. Ki a csuda ne akart volna olyan lenni, mint ő?” 
/Jodi Picoult/