Rám tört a tipikus pakolás előtti pánik. Utolsó pillanatra halasztottam, fogalmam sincs, mit vigyek, és ami a legfontosabb: várok a kezdő lökésre, hogy egyáltalán nekiálljak. A fejemben ugyan van egy félkész lista, de a megvalósítástól úgy érzem, mérföldekre vagyok (hány kilométer egy mérföld?). Reggel még egészen lelkes voltam, előttem az egész nap és még nyár van, és csak bedobom a rövidnacimat meg egy csomó ujjatlant, és ennyi, kész is vagyok - ehelyett megnéztem egy időjárás előrejelzést, és, ami azt illeti, már második naptól pocsék időre számíthatunk. Szóval kell gyűjtenem egy maréknyi csipeszt, hogy a kottákat ne fújja el a szél az állványról, amit csak tegnapelőtt kaptam kölcsön, és még nem csekkoltam, hogy össze tudom-e egyáltalán rakni. Bíztató kilátások, mi? És mindezt úgy, hogy a csavargó éhező kutyáim (alias a vendégek) esélyes, hogy beugranak még ma este. Hát, összességében pedig mondhatjuk úgy, hogy az előttem álló négy nap gondolatától nem repesek úgy, ahogy kéne. Igaz, nem is kéne. A hátsómat fölemelni viszont annál inkább...