Más ránézni. Más mosolyogva köszönni neki a folyosón. Más, amikor meglátom véletlenül ott sétálni a járdán, míg én a buszon ülök. Annyira máshogy látom, mióta tudom. A szomorúság ott csücsül a szemében. Emlékszem tavaly a mosolyra, amit ajándékul adott nekünk, amikor levittük azt a pohár kávét. És emlékszem, amikor egyszer láttam sírni,  amit a "mindenkinek lehet rossz napja" betegség számlájára írtam. Emlékszem, hogy el sem gondolkodtam rajta, mi történhetett, amikor hónapokig helyettesítették, mert az ember sosem gondol olyasmikre, amik tényleg megtörténtek. Most pedig újra teljes munkaidőben. El sem tudom képzelni, mi késztethet arra egy embert, milyen fájdalom kell ahhoz, hogy ilyesmit tegyen magával. A legfurcsább pedig még mindig az, amitől olyan más az egész - bele sem bírok gondolni, hogy folytathatja csak úgy tovább.
Honnan ez az erő?