Jól emlékszem arra a tavalyi nyárestére. Egy tökéletes, végignevetett tábor megkoronázása volt a koncert. Körülöttem voltak a barátaim. A lelkem csordultig telt örömmel. De valahogy mégsem volt az rendben úgy, mert nem bírtam el a boldogság súlyát. Emlékszem, ahogy összerogytam alatta. Összeroppantam - talán ez a megfelelő szó. A zokogásomban bűntudat volt, és valahogy annak a furcsa gondolata, hogy képtelen vagyok elviselni a boldogágot. Butaságnak hangzik, persze. A boldogság, ez a megfoghatatlan dolog minden ember álma és célja és reménye, bármit megtennének, hogy érezzék, én meg... én meg szabályosan ellöktem magamtól. Nem kell. Azon az áron, amit megfizettem érte; nem kell. Azon a sok mély szomorúságon, amiken keresztülmentem - az a kín elmondhatatlan. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, mondogattam magamban, de közben izzott bennem valami megfoghatatlan, sehova nem irányítható düh, nagyon halkan mondva, hogy igenis tudja meg mindenki, milyen érzés, égjenek el a pokol kénköves bugyraiban, és csak aztán nevessenek, csak aztán ítélkezzenek... Szívtelenség lett úrrá a szívemen; érdekes paradoxon. Az összes többi fájdalom az elkövetkezendő időszakban bűntetés volt, vagy legalábbis annak éreztem. Nem érdemlem meg a jó dolgokat. Jeges, szó szerint jeges volt a lelkem. De azt hiszem, csak időre volt szükségem, hogy meggyógyítsam magam, annak ellenére, hogy magam sem hittem, létezik bármiféle gyógyszer. Az idő persze nem gyógyít, csak hozzászoksz a dolgokhoz, de az elfogadáshoz ez elengedhetetlen. Néhány napja pedig rám talált egy rég elfeledett emlék, amit réges rég eltemettem, és most, hogy ráakadtam, újra gyűlöltem magam, minden egyes sejtet, ami a testemben van, minden eddigi és ezutáni lélegzetvételemet és szívdobbanásomat. De emlékeztek az időre? Az elfogadásra? Nincs hatalmamban változtatni a múlton. A jelenben kell élnem. És ma már elég erősnek érzem magam, hogy összeomlás nélkül viseljem a boldogság súlyát. Az emberek szerintem ott rontják el, hogy azt képzelik, az a lényeg a boldogságban, hogy nincs egyáltalán súlya. Hogy az akkor van, amikor nem cipelnek semmit. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Fel kell nőni ahhoz, hogy elbírd. Nem lehet megtanítani, hogyan kell ezt tenni; az is lehet, hogy én magam is rosszul csinálom. De azt hiszem, működik. Mert ezúttal... valami más. Amit meg kell tapasztalni.