A könyv
Egy könyv volt az asztalon. Ott árválkodott önmagában, félig lelógva a bútor széléről. Teljesen átlagos kinézetű, régi kiadású, vastag, keménykötéses könyv volt. Egy kisfiú ült mellette, és órák óta szótlanul, szúrós szemmel szuggerálta szegény, öreg papírtömeget.
Dühös volt. Tekintetében a kötet is kisebbnek tűnt, úgy festett, mint egy nyugdíjas tanár, aki már mindenkit megtanított, akit kellett, de már letelt a szolgálata – képtelen nekiállni még egy diákot győzködni arról, hogy ezt most igenis meg kell tanulnia.
A fiú meg mintha csak csodára várt volna. Mi lesz most? Mert egyszer muszáj, hogy történjen valami.
Ha a könyv nem is kezdett hátraszaltózni, valami mégis megváltozott.
Az órák óta tartó néma viadal eltűnt, porrá lett azzal, hogy valaki megzavarta az eredménytelen küzdelem csendes magányát. A fiú nővére lépett be a szobába.
- Hát te? – kérdezi.
- Hazugság. Hazugság az egész. – morogta a fiú.
- De hát micsoda?
- Vége van. Te is látod, hogy vége van! – mutat rá a könyvre, vádlón, gyerekesen.
Egy gyerek viselkedik gyerekesen? Igaz, ez nem is gyerekes megnyilvánulás volt. Csak őszinte.
- Ez egy könyv. Persze, hogy vége van – csitítja a lány.
- Nem, ez nem ilyen egyszerű! – csattan fel a gyerek. Mást nem mond, inkább hallgat, de ebben az egyetlen mondatban minden benne volt: hogy megpróbálták becsapni, hogy elárulták, minden gyermeki hitét elvesztette, ne is próbálják hitegetni, mert úgysincs semmi értelme, látja ő a saját két szemével, és ez a bizonyíték neki épp elég.
- És? Olvastad már? – tette fel nővére az egyetlen kérdést, ami elbizonytalanította, amitől hirtelen kisimult a sírós arckifejezés. Tényleg, hát hogy máshogy bizonyosodhatna meg róla?
Kifogtak rajta.
Hetekkel később a fiúcska csillogó szemekkel lapozott egy utolsót, majd becsukta a regényt.
Testvére meg csak mosolygott, amikor elnézte a farkába harapó kígyót, és azon gondolkozott, vajon még hány helyre fészkelte be magát a „végtelen” szócska a címből: A végtelen történet?
  
Copyright ©2010.
|