Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ. Ez a világ teljesen átlagos volt: emberek élték benne az életüket erdőkkel és gyárakkal körülvéve. Dolgoztak, utána lazítottak, ettek, ittak, aludtak; a nappalokat éjszakák követték, és egyetlen nap sem volt egyforma. Az emberek találkoztak egymással, részükké váltak a másik valóságának, vagy épp tönkretették azt, ha úgy tartotta kedvük.
És az idő egyre csak telt.
A dolgok ismétlődtek, vagy ha épp nem újraírták önmagukat, akkor még meg nem történt dolgok teremthettek történelmet a legjelentéktelenebb helyzetekben is.
Az idő volt a legszorgalmasabb a világ lakói között. Mindig pontos volt. Sohasem késett, egyetlen századmásodpercet sem mulasztott még soha. Az idő természetesen szerette ezt csinálni, hiszen a természetéből adódóan ez volt a feladata, csak érthető módon ez roppant fárasztó munka volt.
Így hát az idő egyre csak telt.
A világ lakosai pedig az idő szerint élték az életüket. Úgy osztották be, ahogy csak akarták, vagy ahogy meg volt nekik engedve. Az idő segített nekik elvégezni a munkájukat, élni, felejteni, meghalni. De néha-néha, nem is olyan ritkán, az idő nem hagyott nekik időt, hogy ezeket a dolgokat rendesen csinálhassák (de ahhoz az időnek tulajdonképpen semmi köze nem volt, a sorsnak viszont annál több; neki azonban külön története van).
És az idő telt. Rengeteg, és még annál is több idő telt el.
Aztán egy napra virradóan az idő eltűnt. Megállt. Felszívódott. Megszökött – vagyis inkább csak időt adott magának egy kis szabadságra. De hát ki más is tehette volna ezt meg, ha nem maga az idő?
Máig sem tudjuk, hová menekülhetett el. Pihenni, aludni? Világot látni, kalandot keresni? Rokonokat látogatni, megházasodni, hobbit, értelmet keresni?
Senkit sem érdekelt a válasz ezekre a kérdésekre.
Amikor az idő megállt, kitört a káosz. A csillagok egyhelyben álltak, az esőcseppek félúton torpantak meg a föld felé zuhanva, mozdulatok, szavak maradtak félbe. Örökké tartott a napfelkelte, az a napszak, amit a bűnös a szökéshez választott. Az emberek nem értették, miért történik mindez, és sokáig tartott, míg rájöttek a fura dolgok okozójára. Ekkor éktelen haragra gerjedtek. Szitkozódtak, sajnálkoztak, másokat hibáztattak – eredménytelenül. Mindez pedig csak növelte a fejvesztettséget.
Az idő továbbra is egyhelyben állt.
Lassan azonban az emberek kénytelenek voltak elkezdeni rendezni a dolgaikat, és habár iszonyú keményen próbálkoztak, nem sok eredménnyel jártak. Egy hatalmas közösséget lehetetlenség volt tökéletes szervezettségbe kényszeríteni, bárhogy kísérleteztek.
Az idő rettenetesen kétségbe esett, amikor titokban hazalátogatott. Hát képtelenek nélküle boldogulni? Tényleg ilyen nehéz volna? Hiszen tengernyi időt kaptak!
Az idő végül leült, és elkezdett gondolkodni. Nem jó ez így. Az embereknek szükségük van a változásra, és neki ezt nem lett volna joga tőlük megtagadni.
Hamar rájött a megoldásra. Elment, hogy elintézzen valamit, majd hazament az otthonába, az ő saját világába, amit elhagyott; és megölte magát.
Az anarchia a tetőfokára hágott a holtteste megtalálásával. Az eddigi erőlködések reményvesztettségbe torkolltak. A lakosok már nem akartak tenni semmit, hogy helyre tegyék a régi rendet.
De aztán történt valami. A Nap magasan járt az égen. Ez lehetetlen! – mondogatták. Nincs idő, ami mozgatná! – zsörtölődtek. A gyerekek voltak az elsők, akik mertek mosolyogni. Majd leszállt az éjszaka, az emberek nyugovóra tértek. A napok elkezdtek telni. Csak sokkal később eszméltek rá, hogy a világ a saját tengelye körül forog, és magának hozza a változást, azt azonban senki nem tudta, hogy erre maga az idő kérte meg.
"Már feltúrtam minden dobozt, hogy megtaláljam apám régi kocsi kulcsát, bár pontosan tudom, hogy nincs itt, de a keresés az első, találni valamit csak kiegészítés. Gondosan beosztom, hogy mire használom el a kezeimet, mára ez jutott. Egy iskolacsengő, egy nadrágszíj, egy fogkefe vagy egy koszos lepedő, más már nem kéne és kész lehetnék. Egy koszos lepedő. Minden szoborban ott van egy koszos lepedő. Mindben."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés