A lány ott ült a zongoránál. Szemei a távolba révedtek egy láthatatlan pontra, miközben ujjait szórakozottan húzogatta ide-oda a hangszer billentyűin. Mélyen a gondolataiba temetkezett, ezért a legkevésbé sem észlelte, hogy mögüle az ajtóból minden rebbenését figyelik.
A homlokán megjelent egy értetlenkedő ránc, ahogy egyre felkavaróbb emlékek peregtek le benne. Mélységesen, sőt, szívszaggatóan sóhajtott egyet, majd ahelyett, hogy az untig ismételt miért pont én? kérdést boncolgatta volna, inkább reményteljesebb helyekre terelte ábrándjait.
Révetegen elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, amikor ujjaival először érintett igazi zongorát. Akkor a billentyűk még egyformának tűntek, de milyen izgalmas is volt arra gondolni, hogy azok számára hamarosan ezer jelentéssel telnek majd meg! Igen, végtelen sok mondanivalót lehet közölni egyetlen hangszerrel. A megszámlálhatatlan féle dallam mind itt van ebben a zongorában! A lehetőség, hogy a zenével bármit elmondj, amit csak akarsz – hogyha már túl kevésnek bizonyulnak a szavak.
De most, ahogy ott ült, úgy érezte, van, amit a zenével sem lehet elmondani. Van, ami túl mély, ami túl felkavaró ahhoz, hogy dallamba lehessen önteni. Ami olyan fájdalmas, hogy széttépi a lelked, és még hogyha lehetséges is lenne egy ilyen sokrétű érzést lekottázni, akkor sem volna érdemes. Hiszen a zene gyógyítsa és értse meg a lelket, ne sebeket szakítson föl; ezzel csak elveszítené minden varázsát.
Csend volt. Igazi, töretlen hangtalanság.
Ez a némaság is beszélt: történeteket mesélt messzi, csöndbe burkolózó tájakról, ahol a zene orvosságként hat mindenütt, ahol megszólal; romlott helyekről, ahol fegyverként használják, csatákban, hogy meggyengítsék az ellenfelet és félelmet költöztessen a szívükbe; és tiszta országokról, ahol istenként tisztelnek minden dallamot.
A lány élete végéig képes lett volna hallgatni a csendet, csakhogy a csend az ő világában gyakran jelentett rosszat – gyászt, lesújtó híreket, a valódi mondanivaló hiányát.
Végül lehunyta szemeit, és elkezdett zongorázni.
Úgy játszott, ahogy még soha. Ujjai szélsebesen szaladtak végig a billentyűkön, hibátlanul, töretlenül. Az egész szobát betöltötte a zene, olyan gyönyörű volt, hogy még ő maga is beleborzongott. A szívét és a lelkét is beleadta a játékba, ami igazán hallatszott. Az ajtóban álló nő arra gondolt, hogy ez a muzsika meseszerű, már-már földöntúlian gyönyörködtető. Könnyek szöktek a szemébe.
Amikor a dal véget ért, a nő is és a lány is percekig némán sírt.
A nő végül odasétált és leült a lánya mellé, átölelte, és hosszan így maradtak. Aztán – mind a ketten érezték –, hogy eljött az idő az indulásra. Az anya gondos mozdulattal, óvatosan lehajtotta a zongorát, majd segített a lányának felállni.
A lány vak volt.
Egymást támogatva, egy életre szóló emlékkel a szívükben sokadszorra is elhagyták a zongorát.
Minden egyes nap visszatértek, hogy a lány a hangszert beszéltesse, így mesélve az embereknek, így gyógyítva mindenki lelkét.
"Már feltúrtam minden dobozt, hogy megtaláljam apám régi kocsi kulcsát, bár pontosan tudom, hogy nincs itt, de a keresés az első, találni valamit csak kiegészítés. Gondosan beosztom, hogy mire használom el a kezeimet, mára ez jutott. Egy iskolacsengő, egy nadrágszíj, egy fogkefe vagy egy koszos lepedő, más már nem kéne és kész lehetnék. Egy koszos lepedő. Minden szoborban ott van egy koszos lepedő. Mindben."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés