Világos volt – ez tűnt az egyetlen dolognak, amit felfogtam a külvilágból még csukott szemmel is. Kezeimmel takartam el a fényt, ami még a szemhéjamon keresztül is bántóan éles volt. Néhány másodperce még az igazak álmát aludtam, bár így visszagondolva koránt sem békésen. A mozdulatsor, amivel a karjaimat felemeltem, emlékeztetett arra, miért is volt nyugtalan az éjszakám: pokoli kényelmetlen helyen feküdtem. Fájdalmasan felnyögtem, ahogy rájöttem, mennyi kínnal jár minden egyes mozdulat, de most, hogy ébren voltam, nem bírtam egy helyben maradni. Elméletben az, hogy felüljek, nevetségesen egyszerűnek tűnt, de gyakorlatban már komoly problémák merültek fel. Kifejezetten zavart, hogy mindenemet apró, hegyes tűvel szurkálta valaki. Bizonyára ez a valaki tette alám ezt a kemény alkalmatosságot (ami a nevét meghazudtolva volt minden, csak nem alkalmas), amire a lábamat felhúzván préselődtem össze. És teljesen biztos voltam abban is, hogy ez a szemét valaki direkt nem kapcsolja le a lámpát, és hagy engem aludni. Az is megfordult a fejemben, hogy talán ez a titokzatos valaki talán nem is hátsó szándékkal zavart engem – talán csak hozott nekem egy párnát… Aztán elkezdett derengeni, hogy szörnyűséges rémálmom volt, és az sem kizárt, hogy akaratlanul én keltettem fel valakit, és ez a személy bosszút remélve akarja megkeseríteni az életem.

Sose lehet tudni.

Talán párnát is csak azért hozott, hogy megfojtson vele…

Szóval szorosan lezárt szemekkel vártam, hátha párnát nyomnak a fejembe, hátha meg tudom kaparintani, és hátha folytathatom az eszmefuttatásaim egy kevésbé világos helyen, mondjuk egy szép álomban, ami hemzseg egy csomó kedves párnától, akik lekapcsolják a villanyt, ha kérem. Vagy megelőzve a problémát, eleve fel sem kapcsolják, csak befészkelik magukat mellém, talán még takaró barátjukat is elhozzák, és együtt látogatunk el Álomországba, ahol törvény tiltja és súlyosan bünteti az alvó ember zargatását.

Csakhogy én immár nagyon is ébren voltam, de nem került egy fia párna se a fejem alá, nemhogy hirtelen megfojtana egy!

A lámpa továbbra is kitartóan égett. A tűkkel már biztos szép mintákat tetováltak a bőrömbe a testfelületem csaknem egészén, úgyhogy úgy döntöttem, akárki szórakozik velem, abba kéne hagynia.

Mivel a felülés egyszer már csúfos kudarcot vallott, ideje volt kinyitni a szememet.

Amit láttam, megcáfolta az összes találgatásom. Rájöttem, hogy a rémálmom nagyon is valóságos volt; hogy senki sem szórakozik velem az Életet leszámítva, akiről tudjuk, hogy beteges humora van; és nem volt ott semmiféle villany, mert a Nap sütött egyenesen a szemembe. De ami még ezeknél is kiábrándítóbb volt, az az, hogy a felettébb kényelmetlen valami, amin feküdtem, történetesen egy pad volt. Egy parkban. És – nekem elhihetitek – minderre felébredni nem túl szívderítő élmény. Az még oké lenne, ha előző este a haverokkal mondjuk egy kicsit sokkal többet ittam volna a kelleténél, és a végeredményként a közterületi tulajdonba tartozó tárgy, esetemben egy egyszerű pad társaságában ébredni megízlelve a csöves élet mibenlétét sok év múlva a családi összejöveteleken vicces sztori lehetett volna, amivel még az unokáim is röhögve dicsekedhetnének az ovi homokozójában néhány vadonatúj lapát felett.

Feltéve persze, hogy ez történt volna.

De nem ez történt.

Amire az éjszaka látott álomból emlékszem, nem is volt az egész valóságos. Álmomban azért kerültem egy padra éjszakára, mert amikor hazamentem, a házamnak hűlt helye volt – csak néhány fűcsomó volt a helyén, de semmi jele nem volt annak, hogy reggel ott még egy épület állt. Kétségbeesésemben fel-alá járkáltam az üres telken, mert a rendőrséget mégsem hívhattam, hogy ellopták a házamat, mert tutira csak röhögtek volna, szóval járkáltam, amíg rá nem bukkantam egy cetlire, hanyagul beletűzve a földbe egy sárga gombostűvel. Az üzenet így szólt: „Elvittük a madaraknak.” Na ez már sok(k) volt, hívtam én rendőrt, tűzoltót, de azt mondták a telefonba, hogy a munkaidő reggel nyolckor kezdődik, akkor hallgatják le az üzeneteiket, várhatóan délelőtt érkeznek terepszemlére. Vagy délután. Esetleg este. Mindenesetre ha másnapig sem jönnek ki a helyszínelős fickók, akkor próbálkozzak meg még egy telefonhívással…

Álmomban tehát így kötöttem ki azon a padon. Bárcsak így történt volna!

De a valóságban? Hajléktalan lettem. A házam pontosan ott állt, ahol az elmúlt iksz évet töltötte, mióta megépítették, azt az aprócska tényt leszámítva, hogy nem az én házam volt többé. Az utcára kerültem. Egyedül. Kiábrándultan. Munka és váltásruha nélkül. Tanácstalanul, életemben először tengődve csövesként. Mégis mit csinálnak azok? Nem mehetek oda csak úgy senkihez, hogy megkérdezzem, hogy éli túl; kiröhögne. Tudtam, hogy nem fogom sokáig húzni az utcán, pedig azt is tudtam, hogy nehéz lesz, csak azt hittem, ha más is képes rá, akkor talán én is megcsinálhatom, csak akaraterő kérdése. Korántsem voltam elég erős ehhez az egészhez. De belegondolni és csinálni két teljesen különböző dolog. Gyenge és sebezhető voltam.

És engem már valószínűleg kerestek, vagy ha még nem is egészen, akkor hamarosan fognak. Soha, soha, de soha nem kellett volna megszöknöm otthonról.

Ideje, hogy hazatérjek.

És hazamentem.

(c) Copyright 2o1o.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés