Emlékszel még?

 - Emlékszel még, hogy ismerkedtünk meg?

- Hogy ne emlékeznék! Annak a napnak minden másodperce beleégett az agyamba.

- Nem mindennapi eset volt.

- Nem. – értettem egyet – este volt, az üres távolsági buszon csak én ültem a sötétben, pont középen, az ablak mellett. Te egyszer csak felszálltál, és annak ellenére, hogy minden ülés üres volt, odasétáltál hozzám, azokat a kiismerhetetlen sötét szemeidet le sem vetted rólam, és halkan megkérdezted, foglalt-e a hely.

- Így volt.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Még sosem kérdeztem meg. Sokszor akartam, de ahányszor felidézem azt a napot, olyan, mintha teljesen magától értetődött volna. Pedig nem.

- Pedig nem… - ismételte meg lassan, ízlelgetve a két szót.

- Inkább hagyjuk.

- Azt akarod kérdezni, miért ültem le melléd, és miért nem mentem máshova.

- Tulajdonképpen…

- Tudod, el is sétálhattam volna. Csak megláttalak azon a nagy, üres buszon, kifelé néztél, bámultad a feketeséget, úgy elmerülve a gondolataidban, mintha nem is az elsuhanó csillagokat látnád, hanem teljesen máshol járnál.

 - Tél volt, nem is látszottak a csillagok.

- Az mindegy. Csak hirtelen úgy éreztem, tudni akarom, mit látnak azok a semmibe révedő szemek.

- Tudod, ha fordítva történik, én sosem merlek megszólítani.

 - Csakhogy nem fordítva történt. ♥

Felébredtem. A buszon zötykölődtem, sötét volt, este. Te ott ültél a leghátsó ülésen, és habár egyszer összeakadt a tekintetünk, mindketten elfordítottuk a fejünket. Sosem sétáltál oda hozzám. Sosem szólítottál meg. Sosem tudtam meg a neved.

Hazamentem, és életem végéig maradtál az idegen, akiről álmodva egyszer felriadtam a buszon…

(c)Copyright, 2010.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés