A gondokat otthon hagytuk egy napra elvonulva a világ elől. Sajnálom, hogy egyáltalán haza kellett jönnünk, mert igazán jól éreztem magamat. Most pedig itt ülök a konyhában, míg a vihar odakint tombol, és dörög az ég, nekem meg csak az égből pottyant ajándék mobilnetem miatt van egyáltalán bármi kapcsolatom a külvilággal, és azt hiszem, ha a dörgés elmúlt, talán a kutyust is kiengedem a kertbe, mert nem maradhat velem egész éjszaka csak azért, mert egyedül vagyok és félek.
De legalább van egy tábla Milka-csokim. Az mindenre gyógyír.

I'm not sure how to explain it. Sometimes just... out of the blue I want to cry. I want to cry so hard that I don't care about how loud I get because I wanna be heard.
But being heard is not an easy thing. 

I just... don't feel her next to me anymore. And, dude, that feeling scares me more than anything in the entire world.

- És, milyennek képzeled a közös életünket?

- Olyannak, mint most. Boldognak.

Kaptam egy nagy kupacnyi ajándékot, többek között azt a gyönyörűséges laptopot is, amin most gépelek; de én csak egyetlen ajándékról szeretnék írni. A nagybátyámék bekereteztettek nekem egy képet - az első lovassys ballagásomról. Kábé hét hónapos voltam. Egy édes, kicsi fehér gombóc az apukám kezében. Meg van már a családi hagyomány, generációk jártak ebbe az iskolába. És én tizennyolc évvel ezelőtt, mit sem tudva még a világról aludtam végig az unokatesóm ballagási ceremóniáját, nem is sejtve, hogy egy nap majd én magam is diákként léphetem át az iskola kapuit. A képen senki nem néz a kamerába. A nővérem ráncolja a homlokát, a nagybátyám és apa engem néz, anyu meg fázósan áll ott köztünk. Egyszerre mosolyogtat meg és szomorít el az egész. Nem érzem magam késznek az előttem álló kihívásra; sokminden vagyok, de "érett" még semmiképp; és szeretnék újra egy kis gombóc lenni  a szüleim óvó karjában, miközben felhőtlenül kacagva élvezhetem az életet. Másrészről pedig hosszú utat tettem meg a mai napig, amit (ha nem is teljes gőzzel, de) végigjártam. Különben is: ki a fene mondja azt, hogy az élet könnyű? Senki. Úgyhogy ne is áltasd magad.

"Ha valaki tud úszni, akkor teljesen mindegy számára, hogy az előtte elterülő víz öt vagy ezer méter mély, pontosan tudja, hogy ha úgy dönt, mind a kettőbe bele mer ugrani. Tudja, hogy az ezer méteres vízben is csak körülbelül két-három métert fog süllyedni, és aztán a fizika törvényszerűségeiből adódóan fel tud majd úszni a felszínre. Az emberek a nagy kékség előtt állva sokszor elfelejtik, hogy tudnak úszni, és nem mernek beleugrani. Pedig a sarkukban már ott van egy csaholó kutyahad... De akkor sem ugranak bele, és hagyják, hogy felzabálják őket a félelmeik."