A hiány egészen új dimenzióit ismertem meg. Szeretném leírni, ahogy kavarog, hogy mit érzek, vagy hogy miként élem meg az életet, de ez többé már nem ilyen egyszerű. A szavaknak erejük van. Félelmetes, mennyire. Az emberek manapság nem beszélnek, nem nyitják ki a szájukat, csak köpködnek a világba, és én néha annyira szeretnék ettől az egésztől távol, elszigetelve létezni.

Néha elképzelem, hogy milyen érzés lehet semmissé válni. Csak egy múló, végtelen pillanatra. De abban a percben én lennék az örökkévalóság. Megszűnne a testem és a tudatom, a szemed sarkából látnád, hogy ott sétálok az utcán, aztán fel sem fognád, olyan gyorsan történne, hogy atomjaimra hullok szét. Egyszerre lennék ott mindenütt, miközben sehol nem vagyok. Minden porcikámban érezném, átadnám magam neki, meghunyászkodnék a sötétség előtt, táncra perdülnék a homályos képzeletem szülte fénysugarakkal, hogy aztán azok is kicsússzanak nem létező kezeim közül. És ez a parányi fény lenne az utolsó emlékem, a világosság, mely maga is kihuny a tudatom halálával.
Semmivé lettem. 

De csak egy pillanatra. Az örökkévalóságot olyan gyorsan ízlelném meg, hogy pislognál egyet, én meg két lépéssel arrébb már folytatnám a sétát, mintha mi sem történt volna, mire te meggyőznéd magad, hogy csak képzelődtél. De én érzem minden sejtemmel, hogy megtapasztaltam a semmit. Eltűnődök, hogy vajon ha örökre így maradtam volna, feltűnne-e bárkinek is? Ha választhatok, akkor visszatérek-e?

Azt hiszem, igen. A szívem most először talált otthonra ebben a világban, még akkor is, hogyha oly sokszor érzem magam átutazónak a helyeken, ahol megfordulok. A hiány új mélységei értették ezt meg velem. Szeretnék néha az örökkévalóságban élni, de semmit nem szeretnék annyira, mint teljessé lenni ebben a testben, ezekkel a nevetséges, kisszerű korlátokkal, amik mind a képzeletem útját állják. Nem vagyok egyedül. Először hiszek ebben a korábban hihetetlen dologban, ám nem tudom elmondani, hogyan. A szavak nem vesztek ki belőlem, csak... annyira nehéz kimondani. Vizet tartok a markomban. Gyakran nem találom a helyem.

De mindig, amikor a Te kezedet fogom, otthon vagyok.

A boldogság különös egy halmazállapot. Különféle tényezőknek kell teljesülnie hozzá, és ami a legfurább, hogy sosem ugyanazoknak. Hangulatingadozásaim persze néha tudom, néha nem, mi miatt törnek rám, de nem érdekel. Minden erőm összegyűjtöm a legújabb (nem-is-olyan-új) előttem álló kihívásra.
A boldogság különös halmazállapot, mert könnyen hozzászokik az ember. Néha halványan, néha élénkebben emlékszek vissza azokra az időkre, amikor ez még nem volt annyira kézenfekvő. És hálás vagyok, ó, nehogy azt hidd, hogy nem. Minden percét köszönöm.

A boldogság különös egy halmazállapot. Zárd hát palackba. De tartsd nyitva a szemed!

Kezdődik a durrogtatás; hallom az utcáról. Mégis mit gondolnak? Hogy minél hangosabb, annál inkább elnyomják vele a dolgokat, amiket meg akarnak változtatni? Vagy a kínos emlékeket segíti a zaj elfeledtetni, amikre nem akarnak többé emlékezni? Új év lesz, lapoznak egyet a naptárukban, de ez nem több csoda annál, hogy este lefekszünk aludni, reggel meg felkelünk. A fogadalmakra gondolok, és arra, hogy elég-e egy évre az erő, amit az emberek ma este fel vélnek fedezni magukban. A berögzött szokások nem változnak meg csettintésre. A szomorú dolgok nem törlődnek ki az emlékezetünkből. De ez egy olyan este, amikor az alkohol mámorában mindenre képesnek érezzük magunkat. Én nem akarok illúziókat kergetni - tettem azt már eleget életem során -, csak egyetlen vágyam van: hadd tartsam meg az összes jót, ami jelen van. Itt. Most. Bennem. Körülöttem. Mert megtartani azt, ami az enyém, nem olyan nehéz, mint lehetetlen dolgok után kaptatni... igaz?

Nyitott szemmel feküdtem az ágyamon, és hallgattam a felszűrődő zajt. Nem a szomszédból jövő tompa hangok voltak ezek, sem a tévé művi ricsajai. Nem. Beszélgetés volt. Két ismerős hang halk, de azért hallható zümmögése. Majdnem olyan volt, mint régen. Képzeletemben visszamentem azokba az időkbe, amikor még része voltam a dünnyögésnek. Aztán felkászálódtam, és lementem a lépcsőn, ahol fenyőfaillat csapta meg az orromat, majd arra gondoltam, hogy a dolgok lassan, de biztosan belebillennek a maga kerékvágásukba.