Így lenne? A szemem megakadt ezen a mondaton, és rájöttem, mennyire igaz Ha nem így lenne, akkor minden éjjel rémálomból ordítva ébrednék, tudván, hogy nem álom, hanem emlék a kórháznak a rideg folyosója. De nem így van. Akárhányszor róla álmodok, csak érzem a jelenlétét. Átölelem. Vagy csak mosolygunk egymásra. És habár minden egyes alkalommal tudom, hogy valami nem stimmel, keserűen, de kiélvezem ezeket az utolsó utáni pillanatokat. És álmok ide vagy oda - minden egyes nap gondolok rád, Anyu. Még mindig ugyanúgy hiányzol.

Jól emlékszem arra a tavalyi nyárestére. Egy tökéletes, végignevetett tábor megkoronázása volt a koncert. Körülöttem voltak a barátaim. A lelkem csordultig telt örömmel. De valahogy mégsem volt az rendben úgy, mert nem bírtam el a boldogság súlyát. Emlékszem, ahogy összerogytam alatta. Összeroppantam - talán ez a megfelelő szó. A zokogásomban bűntudat volt, és valahogy annak a furcsa gondolata, hogy képtelen vagyok elviselni a boldogágot. Butaságnak hangzik, persze. A boldogság, ez a megfoghatatlan dolog minden ember álma és célja és reménye, bármit megtennének, hogy érezzék, én meg... én meg szabályosan ellöktem magamtól. Nem kell. Azon az áron, amit megfizettem érte; nem kell. Azon a sok mély szomorúságon, amiken keresztülmentem - az a kín elmondhatatlan. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, mondogattam magamban, de közben izzott bennem valami megfoghatatlan, sehova nem irányítható düh, nagyon halkan mondva, hogy igenis tudja meg mindenki, milyen érzés, égjenek el a pokol kénköves bugyraiban, és csak aztán nevessenek, csak aztán ítélkezzenek... Szívtelenség lett úrrá a szívemen; érdekes paradoxon. Az összes többi fájdalom az elkövetkezendő időszakban bűntetés volt, vagy legalábbis annak éreztem. Nem érdemlem meg a jó dolgokat. Jeges, szó szerint jeges volt a lelkem. De azt hiszem, csak időre volt szükségem, hogy meggyógyítsam magam, annak ellenére, hogy magam sem hittem, létezik bármiféle gyógyszer. Az idő persze nem gyógyít, csak hozzászoksz a dolgokhoz, de az elfogadáshoz ez elengedhetetlen. Néhány napja pedig rám talált egy rég elfeledett emlék, amit réges rég eltemettem, és most, hogy ráakadtam, újra gyűlöltem magam, minden egyes sejtet, ami a testemben van, minden eddigi és ezutáni lélegzetvételemet és szívdobbanásomat. De emlékeztek az időre? Az elfogadásra? Nincs hatalmamban változtatni a múlton. A jelenben kell élnem. És ma már elég erősnek érzem magam, hogy összeomlás nélkül viseljem a boldogság súlyát. Az emberek szerintem ott rontják el, hogy azt képzelik, az a lényeg a boldogságban, hogy nincs egyáltalán súlya. Hogy az akkor van, amikor nem cipelnek semmit. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Fel kell nőni ahhoz, hogy elbírd. Nem lehet megtanítani, hogyan kell ezt tenni; az is lehet, hogy én magam is rosszul csinálom. De azt hiszem, működik. Mert ezúttal... valami más. Amit meg kell tapasztalni.

Ezredszerre hallgatom meg a dalt, amiről azt mondtad, hogy én jutok az eszedbe. El nem tudom képzelni, hogy emlékeztethet rám egy ilyen gyönyörű szám; de nem most van a töprengés ideje. Nem. Ez a Boldogság ideje. És akármennyire nehezemre esik is elhinni ezt az egészet, nem hagyom, hogy a múlt fejem felett lebegő fekete felhői eltakarják előlem a Napot, az én Napomat, ami bár örökké ragyogna rám. Ijesztő ez az egész. Eddig valahogy kiszámítható volt az Élet: folyamatos elesés volt, aztán négykézlábra tápászkodás, majd a következő rúgás összeszorított fogakkal való elviselése a lelkemben folyó könnypatakokkal. Most meg hirtelen két lábon állok. Azt hiszem, nagyon furcsa nekem ez az egész. Az álmosság is más. Tudod, milyen az? Amikor szívesebben vagy ébren, minthogy álmodjál.
Azt kívánom Neked, kedves olvasó, bárki is légy, hogy tapasztald meg az érzést. Aztán sose hagyd elmenni.

(...) Elképzelem, hogy egy buborék vagyok, amit egy kisgyerek fújt ki. Egyszerű szappan és víz a testem. Nevetve születek meg tucatnyi ikertestvéremmel. A lágy szellővel táncra perdülve teszem meg egyetlen utamat. A napfény színekkel dísziti fel ruhám, miközben önfeledten átadom magam a repülésnek. Néhány másodpercig tart csak. Aztán kipukkadok. Ennyi az Élet. A következő eső még az emlékemet is elmossa.

Amilyen szép, olyan visszataszító a percnyi boldog élet. (...)

- Úristen, ez annyira tömény, nem fogom bírni megenni...
- Én igen. Mindent megeszek. Meg egyébként sem hagyunk meg semmit. Nem pazarlunk. 
Olyan vagyok, mint Gombóc Artúr.
- Igen, az alakod is kezd olyan lenni.

Kevesebb. Édesség. Mert. Elhízok. Pedig. Annyira. FINOM.