Annyira butának érzem magam, amikor arra gondolok, azt hittem, tényleg meg fog változni. De mostanra már elmaradoznak a telefonhívások, és egyre kevesebb a mondanivaló. Szép kis álarc volt ez a hirtelen jött gondoskodás, ami, úgy látszik, mostanáig tartott csak ki. Örült a szívem miatta a sok zokogás mellett. A világ minden nap pár percre kizökkent a sarkaiból. És most? Most meg... azt hiszem, visszatérünk a rendes kerékvágásba.
Még akkor is, ha soha nem lesz már újra rendes.

„Amennyire meg tudom ítélni, Suzanne rengeteget keres azzal, hogy egy csomó embert ugráltat maga körül. Karrierjét tehát rajtam alapozta meg: a gyakorlóidejét velem töltötte a szülői házban. Apánk a negyvenkilencedik születésnapján halt meg, fűnyírás közben; anyánk pedig soha többé nem tért igazán magához a halála okozta megrázkódtatásból. Suzanne, aki nálam tíz évvel idősebb, felvette a ledobott ostort. Tett róla, hogy megcsináljam a leckéimet, kitöltsem a jogi iskolába a jelentkezési lapokat, és megfelelően nagyot álmodjak. Okos volt és szép, és mindig, mindenütt tudta, hogy mit kell mondania. Elviselt bármilyen nehézséget, és megtalálta a módját, hogy begyógyítsa a sebeit, és ezért is lett olyan hihetetlenül sikeres a munkájában. Ugyanolyan jól érezte magát egy igazgatótanácsi ülésen, mint kocogás közben, a folyóparton. Őt figyelve minden olyan könnyűnek tűnt. Ki a csuda ne akart volna olyan lenni, mint ő?” 
/Jodi Picoult/

Adrenalinlöket, a biztonságérzet teljes hiánya, kevés alvás és nem elég kávé fűszerezi a tűző napot, a Balaton hullámait, a véget nem érő nevetést, és az önállóság első ízlelgetését. Vegetával megszórt mikrós popcorn, pizza, melegszendvics és budget csokis gabonapehely, meg a kertben szedett málna ízével a számban izzadtam ki minden mérgem az UV-sugárzás alatt barnulásban reménykedve. A part: a szürkülésbe nyúló este fagyival egy padon ülve beszélgetni a világról. Nem az a kérdés, hogy jól éreztem-e magam, mert a válasz egyértelmű; az a kérdés, hogy vagyok képes hazajönni elfelejtve valamit, és leégetni magani életem leggázabb üzenetének megírásával. Ámen.

Egy tucat nem fogadott hívást követően:

- Miért kerestél ennyiszer?

- Hát mert nem vetted fel a telefont.

A reggeli a nap legfontosabb étkezése.

Én meg coca-cola zérót szürcsölgetek.

(Abban öö ööö nincs cukor és öö...  na jó, megmondom, az a leghidegebb.)

Időnként megállok egy pillanatra. Lélegezni. Kívülről szemlélem az életemet, és azt látom, hogy mennyire... sivár. Az egyik pillanatban még ott ülök valakinek a nappalijában az élete közepébe keveredve, zavarban, kényelmetlenül, mert annyira nem vagyok én ehhez hozzászokva, az igazi családi légkörhöz. Szívesen látott vendégből vedlek át egy tizedmásodperc alatt idegenné, aki kínjában azt sem tudja, mit makogjon ezeknek a végtelenül kedves embereknek. Hiszen közöttük én vagyok az egyetlen, akinek az a természetes, hogy minden olyan semmilyen. Titokban arra vágyom újra, hogy annyira aggódjanak értem, hogy minden egyes lépésemről be kelljen számolnom, hogy amikor napokig nem találkozunk, csak az nyugtassa meg, hogy hallja a hangom a telefonban, a következő hívásig... Az életem egyik napról a másikra omlott össze, és azóta sem tértem még magamhoz. Megkaptam a szabadságot, az önállóságot... minden láncot, amit tehernek éreztem, leoldozták rólam. Mozoghatok. De nem tudok mit kezdeni ezzel a térrel, ami az ölembe hullott. Rohadt ez a nem kívánt felelősség. Valaki tőrt forgat a szívemben. Húzná csak ki, hogy végre elvérezhessek.
Gyűlölöm a felnőtté válást.

http://www.youtube.com/watch?v=QXwPUYU8rTI