A kávé... nincs rám jó hatással. Vagy pont ellenkezőleg.

Az eposzi állandó jelzőm joggal lehetne "mindent-az-utolsó-pillanatra-halasztó" Lolita, vagy valami ilyesmi. Nem olyan menő, mint a hókaru vagy a rózsaujjú, de ez is megtenné. Mert én ilyen vagyok. Mindent az utolsó pillanatra, sőt, az utolsó utáni pillanatra halasztok. Ma is elszalasztottam először az egészet, mert csak bénán álltam, és nem tudtam, hogy is kezdjek neki, mit kéne mondanom. A pillanat volt, elszállt, én meg a hajamat fontam angol órán. Aztán utána, pont negyvenöt perccel a lecsúszott  pillanatom után, amikor megláttam azt a személyt, akinek szándéka volt ellopni a pillanatom, azt hiszem, elborult az agyam, mert valamilyen oknál fogva összeszedtem a bátorságomat. Az már teljesen mellékes, hogy nem tudtam befejezni a mondatom, de a "bocsi, két másodperccel lemaradtál" az én javamra döntötte el a - most figyelj! - pillanatot.
Persze a lelkesedésem délután jelentősen alábbhagyott bizonyos dolgokat hallván, de nem érdekel, igazán nem érdekel. Ekkora cseszett jelentőséget tulajdonítani valaminek, ami egy év múlva lesz csak, hát... nem tudom, mit mond el a társadalomról, mindenesetre az én szememben nyálukat csorgató kóborkutyák vagytok, mind!
Ja, persze, tudom. Meg fogom kérdezni. Talán öö valamikor izé két hét múlva vagy... az utolsó pillanatban...

Egy kicsit mindig meglepődöm azon, ahogy az emberek látnak engem, mert valahogy sose illeszkedik be a saját magamról alkotott képembe. Jól bírom. Erős vagyok; azt mondják. Micsoda? Hogy én erős? - gondolom közben. Mindennek érzem magam, csak annak nem. Értéktelennek, boldogtalannak, céltalannak, szánalmasnak, depressziósnak - igen. Erősnek? Soha. Felépíteném a saját prozac-országomat, ha lehetne, de Elizabethtel ellentétben nekem semmi testi tünetem nincs. Nem gömbölyödök össze a padlón, és nem írtak fel gyógyszert a gyászra. Ezt jelenti erősnek lenni? Elrejteni az összes könnyem, hogy itthon egyedül megmártózhassak bennük, mikor senki se lát, és fulladjak bele, mert olyan rohadtul erős vagyok, ugye? Ti mondtátok. De valójában gőzötök sincs róla, mit jelent. Tudat alatt nem is szeretnétek megtudni. Elégedettek vagytok, hogy a gödör alján fekszem, és szeméttől bűzös ruhát viselve hazudom azt, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni szeretnék; és inkább csukjátok be a szemeteket, hogy ne lássátok és inkább befogjátok az orrotokat, hogy ne érezzétek: valami nincs rendben. Mert nincs. Nem vagyok jól. Tessék; kimondtam. Ez az, amit végig mondanom kellett volna. De mivel a számmal olyan ügyesen hazudok, az elcsukló hangom mintha semmiség lenne, a könnyek a szememben csak a hidegtől, a táskák a szemem alatt véletlenül kerültek oda; mindenre tudok kifogást találni, csak azért, hogy elégedettek maradhassatok: ó, hát persze, értem már, minden olyan kibaszott egyértelmű, nyilvánvaló, hogy nem boldogtalan; ha az lenne, a sírás miatt csuklana meg a hangja, könnyezne és dagadna be a szeme, de én inkább a vakot játszom, csak az istennek se kelljen megtudnom, mi az a szörnyűség, ami ezt teszi egy emberrel.
Vegyétek fel a napellenzőt, mert az álarc már rajtam van. Én erős vagyok. És ti?

Tudod, mi az, ami elkeserít? Az emberi természet. A legalattomosabb dolog a világon. A rosszindulat... az az igazi rosszindulat az, amihez képtelen vagyok hozzászokni. Még magam is meglepődök a saját naivitásomon, akárhányszor szembesülök vele. Azokkal a sunyi összesúgásokkal mások háta mögött. A bárgyú mosolyokkal egyenesen a szemedbe, miközben valójában minden elképzelhető undorítóságot összegondolnak rólad. Rengeteg negatív dolgot. Rengeteget. Egy egyszerű kedves gesztus mögé az emberek nyálkás, hátsó szándékú, csúszómászósan gerinctelen dolgokat képzelnek - nem, nem csak képzelnek, hanem gondolnak, és elhisznek.
Ez a baj a világgal. A töménytelen rosszindulat a boldogtalanság mérgét csepegteti az emberek tudatalattijába. És ahol gyökeret vert, akit egyszer megfertőzött... onnan nincs visszaút.

Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy ott ülünk az asztalnál, és érzem a számban a torta ízét. Nem házi készítésű és nem is rendelt, csak az az olcsó teszkós, amit mindig az utolsó pillanatban vesz az ember. A krém finom, de a csoki bevonónak kicsit fura íze van. De nem is így kezdődik, nem, először megvacsorázunk, aztán megbeszéljük, hogy köszöntés lesz, így mindenki elmegy az ajándékért, míg ő a konyhában marad. Kezemmel a hátam mögött, boldog izgalommal lépkedve jövök le a lépcsőn. Mindenki megérkezik, az ajándékok jogos tulajdonosukhoz kerülnek. Aztán elfújja a gyertyát, azon gondolkodom, mit kívánhat, de csak gyorsan átfut az agyamon, nem töprengek rajta sokat; szeretnék már tortát enni. Mindenki kap egy szeletet. Most kivételesen csend is van. Csak ünnepekkor nincs bekapcsolva a tévé, és akkor is csak a desszert alatt. Minden családi étkezés alkalmával megy egy focimeccs, vagy valami természetfilm az őserdei bogarak étkezési szokásairól. „Kapcsoljunk valami zajt” – szokta Apa mondani, a távirányító már ott a kezében, és megy végig a csatornákon. Szóval ott ülünk, most zaj nélkül, és hallani a villák koppanását a tányérokon. A virágos, ünnepi tányérjainkat vettük elő, és az ahhoz passzoló, kis desszertes villákat, annak ellenére, hogy azokból nincs négy egyforma. De senki se törődik vele. Esszük a tortát, és mindenki, az egész világegyetem a helyén van.

Kinyitom a szemem, és szomorú vagyok, mert ennek a napnak így kellene lezajlania, pont így, ahogy régen. Ezért inkább lehunyom a szemem, a sírkő mellett állva is.

Boldog születésnapot.