Van olyan, hogy tanulás-függőség? Nem a stréberkedésre gondolok, hanem igazi függőségre, csak nem a cigi, drogok, hanem a tanulás felé. Az az elvonási tünetes, remeg a kezem a törifüzetem nélküli-függőség... létezik vajon?
Mert be kell valljam, ha sorozat- helyett tanulás-függőségem lenne, az rohadtul megkönnyítené a dolgomat. Nem csak most; mindig. Szóval intravénásan kérem, expressz. Megfizetem az árát.
Nem baj, ha belehalok.

Már megint azt csinálom. A lehetőség ott ugrál az orrom előtt, látom, hogy ott ugrál, de meggyőzöm magam, hogy csak véletlenül pottyant elém. Aztán rátaposok, és elsétálok.

A világ legbizarrabb, és legszomorúbb deja vu-je volt. Kint álltam, de láttam magam előtt mindent: hogy bal oldalt ülök a ravatalozóban, és ott van tőlem két karnyújtásnyira az a kis urna, benne porral és hamuval valaki, akit mindennél jobban szeretek. Legszívesebben zsebre raktam volna a kezem, mert kipirosodott a hidegtől, de ott volt benne a rózsa, ezúttal fehér, és hirtelen megint ott voltam azon a napsütéses nyári napon, sápadtan, vörössel a kezemben. A fájdalmat viszont tompán éreztem csak. A fejemben lévő VIP-vetítés színes volt, de zavaros. A sír felé menet végig a földet néztem, és arra gondoltam, hogy mit tolakodok én ide ilyesmikkel, semmi jogom hozzá, ez a nap nem rólam szól. A filmnek vége szakadt. Már csak egy dolgot akartam, egyetlen egyet, azt, amiért ide jöttem, azt akartam, hogy tudják, mennyire átérzem, és tudják, hogy sajnálom. Remélem így is van. De a mécses súlya szokatlanul húzta a vállam. Ez is olyasmi volt, amit meg kellett tennem. Elfordultam az ellenkező irányba, menet közben elővettem a doboz gyufát, a lábam automatikusan vitt a jól ismert útvonalon...
Egy hét múlva újra találkozunk.

Nem tudom szavakkal leírni. Nem tudom megfogni. Kicsúszik a kezem közül, az ujjaim közül, próbálom megragadni, de nem megy. Köddé válik, eltűnik, utat talál egy másik univerzumba; olyan, mintha vizet próbálnék megtartani a markomban, kifolyik, kiömlik, a végére csak cseppek maradnak, de végül mégis csak felszárad az utolsó kis molekuláig.
Nem tudom megfogalmazni. Ez több annál, mintsem szavakba öntsem. Mélyebb annál, mintsem alá tudnék merülni anélkül, hogy megfulladjak. Bonyolultabb annál, mintsem meg tudnád érteni. Ez az illékony, átlátszó, megfoghatatlan dolog marionett-bábúként játszik velem, mintha madzagok lennének rám kötözve, és csak nevet rajtam hangtalan, gúnyos mosolyával, miközben a könnyeimet issza. Testet ölt a lelkemben tomboló vulkán, a fájdalmam a fortyogó láva -

És én hagyom. Hagyom, hogy kimondatlan maradjon.

Haragudtam már rád máskor is, de ez most valamiért más. Csalódtam benned. Tudod, én sosem kérdeztem, miért teszed, amit teszel, csak próbáltam mindig melletted állni, mert szerintem ez az, amit a barátok tesznek. Talán az én hibám, hogy ennyire naív vagyok. Mindig a legjobbat feltételezem az emberekről, aztán csodálkozom, amikor kiderül, mit is gondolnak valójában.