Helyszín: templom, vörös márványoszlop mellett.

nagynéni:
- Ez itt vörös márvány, látod? A lerakódott tengeri üledék... 

unokatesóm:
- ÜRÜLÉK!!

Hozzávalók:

• cukor
• só
• minden, mi jó (vagyis Te és Én)

Elkészítés:

Keverjük az utolsó hozzávalót egészen addig, míg örökre együtt nem maradnak. Fűszerezni ízlés szerint.

Jó étvágyat!

Piroska a nagymama felé betéved a hét törpe házába; Hófehérke tökhintóban utazik; Csipkerózsika seprűn lovagolva nyeri meg a Mardekár elleni kviddicsmeccset; és a kis hableány a Tisza-tó mélyén él. A mesék világában olyan egyértelműek a határok, hogy mi a jó és rossz; de a "boldogan éltek míg meg nem haltak" befejezés inkább csak olyasmi, amire vágyunk, nem pedig ami igazán megtörténik. Hol szólnak a mesék arról, hogy a hét törpe nem él meg a bányászatból, ezért marihuána-termesztésből szereznek extra keresetet? Hogy Csipkerózsika retteg az öregedéstől, és a ráncfelvarrás megszállottja lett? Vagy hogy Hamupipőkét a tisztaságmániája az őrületbe kergette, mert nem győzte takarítani a kastély több száz szobáját? Fiatal felnőtt fejjel én már másféle hősökre vágyom. Olyanokra, akik megtanítanak élni a mindennapokban. Akiktől megtanulhatom, mit kell mondani, ha elfogytak a szavak. Akik megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant. Akik túlélik azt is, amibe én talán belehalok.

Azt hiszem, nem is hősökre van szükségünk, hanem példaképekre. Felnézni valakire, aki mindig tudja a válaszokat. Mi emberek ugyanis félünk a kérdésektől. Zavarnak minket, kényelmetlenül érezzük magunkat tőlük, talán ezért is az a kifejezés, hogy "neked szegeznek" egy kérdést, mintha élethalál harcot vívnál, és csak akkor élheted túl, ha elnyökögsz egy meggondolatlan választ.

Na jó, nem is példaképekre van szükségünk, csak egy nagy adag bátorságra, hogy döntéseket hozzunk az életben. Mert, édesem, ez olyasmi, amit sem hős, sem mesefigura nem fog megtenni helyetted. A feladat neve felelősség, és nem bújhatsz ki alóla. Úgyhogy hajrá, mert időhúzással nem mész semmire. Tessék bátornak lenni, és akkor talán egy nap még példakép is lehet belőled.

Úgy értem, sosem lehet tudni.

Gyakran eltűnődök rajta, mi lesz azokkal a történetekkel, melyek sosem születnek meg. Hová tűnnek azok a gondolatok, amik zuhanyozás közben megváltották az egész világot, de tizenöt perccel később már egy könnyű fuvallat hátán lovagoltak tova nevetve, s te nem tudtad többé ugyanúgy leírni őket? Az ihlet ilyenkor olyan, mint a kellemetlen lehelet. Talán egy finom vacsorára emlékeztet, de te fogat mosol, és utána már nem érzed ugyanazt az ízt soha többé.

Tudod, szeretnék arra gondolni, hogy ezek a gondolatok léteznek valahol. Hogy miután meglátogattak, s elhagytak engem, elmentek egy napsütéses helyre nyaralni. És még csak haragudni sem tudok igazán, hogy nélkülem tették mindezt, mert valójában hálás vagyok a percekért, melyeket a lelkemben töltöttek.

Tudom, olyan ez a kérdés, mint hogy „hova tűnnek azok a szavak, amiket kiradírozunk?” – nincs ennek se több értelme. Igazából mindig a Világfa¹ jut az eszembe ilyenkor. A képzelet terebélyes fája, melynek a lombján található minden egyes levél egy-egy történet, egy-egy világ; emberek fantáziájának megjelenése: minden egyes valaha megírt történet hazája. Úgy vélem – vagy inkább remélem –, hogy a meg-nem-írt történetek is otthonra találnak egy ilyen helyen. Mert az nem lehet, hogy elnyelje őket egy sötét lyuk, vagy netán egy féregjárat közepén rekedtek; hisz épp oly élők, mint papírra vetett testvéreik. Megérdemlik a nyaralást is a napsütéses hellyel, csak szeretném, ha a gazdájukkal, aki kitalálta és felnevelte őket, több időt töltenének az utazásuk előtt. Épp elég dolog változik és tűnik el nyomtalanul a világban; nem kell, hogy az ember még a maga gondolatait is hajkurássza. Ugyanis rémes dolog ez a lelki abortusz. Az egyik percben még eggyé válsz az ihlettel, a következőben pedig már kicsúsznak a kezed közül a szavak, és rád tör ez a furcsa üresség.

Szóval én sem értem igazán a meg-nem-írt történetek történetét, de egy biztos: megpróbálok beléjük kapaszkodni egészen addig, míg meg nem írhatom őket.